Észak-Macedónia a 24., Finnország a 23., Szlovákia a 22., Magyarország a 21.
Azt nem lehet mondani, hogy óriások vannak honfitársaink előtt. A 20. Skócia, a 19. Törökország, a 18. Csehország, a 17. Oroszország, a 16. Ukrajna, a 15. Ausztria, a 14. Wales. Akad köztük szomszéd, szűnni nem akaró keleti barát, illetve annak ellenkezője. A huszonnégy csapatos Európa-bajnokság jellemzője a hígulás, Wales legutóbbi negyedik helyezése és Izland nyolc közé jutása ennek kétséget kizáró bizonyítéka.
Az élmezőny a helyén van, ezt tükrözi a FIFA-ranglista a franciák 2., a portugálok 5., még a németek 12. helyezésével is. A „világcsoportba” sorsolt magyarok esélyeit tovább gyengíti, hogy Portugália legjobbjai ellen soha nem tudtak nyerni; a franciákat mindmáig utoljára negyvenöt esztendővel múlták felül, igaz, meglepő párhuzam, hogy az 1976-os diadal idején tizenkét meccses veretlenségi sorozatban volt, míg jelenleg tizenegy vereségmentes találkozót számlál a válogatott. A németeket 1985 után 2004-ben, a vesztes vb-döntő fél százados jubileumán is sikerült legyőzni Kaiserslauternben, ahol duplázó magyar csatárt a németek Tor-ghellének hívták, ám minden idők rekordvereségeinek egyikét is a Nationalelftől szenvedték el hazánk fiai, mégpedig 1941-ben, amikor Magyarország a náci Németország önkéntes fegyverbarátja lett. Akkor 7:0-ra nyert az ellenfél, míg 2013-ban a hollandok mértek 8-1-es csapást rosszul festő legjobbjainkra.
Most a továbbjutásról csak a földtől elrugaszkodók ábrándozhatnak, e tekintetben még a kormányfő sem hangoztatja, hogy merjünk nagyot álmodni. Sőt bánatát fejezte ki Szoboszlai távolléte miatt. Az azonban semmiség csaknem harmincezer honfitársunk hiányához képest. A pandémia alatt a futball sokat vesztett fontosságából, mert az élet a lényeges igazán.
De azért remélni lehet, hogy a magyar játékosok nem csupán a találkozók kezdete előtt nem esnek térdre.
