Milyen változások történtek a tiltakozó cselekvésben az elmúlt tíz év alatt? Milyen nemzetközi és hazai trendek voltak e változások motorjai? Kik tiltakoznak, miért, hol és hogyan Orbán Magyarországán? Mikecz Dániel Semmit rólunk nélkülünk című könyve mindezekre választ ad (Semmit rólunk nélkülünk:
Tüntetések, politikai aktivizmus az Orbán-rezsim idején. Budapest: Napvilág Kiadó 2020).
A magyar karakter legfőbb jellegzetességét Babits Mihály találóan a szemlélődő realizmus fogalmában ragadta meg. Eszerint a magyar embert a történelem hozzászoktatta a gyakori politikai átalakulásokhoz, s megtanította arra, hogy ezekkel szemben épp annyira tehetetlen, mint az időjárással. Nem arról van szó, hogy ne érzékelné vagy ne látná tisztán, mi zajlik körülötte, de az idők folyamán megtanulta mindezt egyfajta adottságként elfogadni, az életét felforgató változásokba beletörődni és közönyössé válni a körülmények cselekvő alakítása iránt.
A rendszerváltás környékén sokak számára úgy tűnt, hogy e generációkon átívelő szemlélődő karakterben történelmi léptékű fordulat következik be. Az elmúlt harminc, és különösen az elmúlt tíz év tapasztalatai azonban azt bizonyítják, hogy a korábbi politikai viszonyulás- és magatartásminták túlélték az őket kialakító politikai rendszereket, és még mindig eleven részesei demokratikus jelenünknek. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a rendszerváltás óta passzív csendességben, tiltakozás-mentesen telt a magyar társadalom élete, azt viszont igen, hogy a „Semmit rólunk nélkülünk” elve mindvégig marginális maradt, és csak egy elenyésző kisebbségnek sikerült azt hosszú távon is megtartania. 2010-től azonban az elv kormányzati kisajátításával, kiforgatásával és önhatalmi törekvések szolgálatába állításával ennek a lehetőségei is nagyban korlátozódtak.
E körülményekből kifolyólag a rendszerváltást követő politikai szociológiai tárgyú elemzésekben csupán kevés figyelmet kaptak a kontinuus mintáknak és gyakorlatoknak ellentmondó társadalmi mozgások. A mozgalmi politizálás hazai trendjeit vizsgáló könyv ezért újdonságnak számít a palettán. Nem egyszerűen bemutatja, hogy hogyan alakult át a civil és a politikai aktivizmus az Orbán-rezsim tíz éve alatt, hanem az aktivizmus – empirikus tüntetéskutatási adatokkal alátámasztott – ideáltípusainak kidolgozásával egyúttal figyelemre méltó elméletet is kínál.
Civilek és a politika
A civil vs politika ellentét a civil társadalom liberális értelmezésében gyökerezik és nagyon leegyszerűsítve abban áll, hogy míg a civil cselekvés univerzális, mindenkire kiterjedő morális elveken alapul, a társadalom érdekeit helyezi előtérbe és inkluzív, a lehető legtöbb ember hasznára szolgál, addig a politikai cselekvés sok tekintetben diszkriminatív és racionálisan gyakorlatias, vagyis önző: a társadalom érdekei elé partikuláris hatalmi érdekeket helyez. Civil cselekvést a civil társadalom, valamint annak informális világa és az állam közötti közvetítői szférában elhelyezkedő civil szervezetek és társadalmi mozgalmak végeznek, ezzel szemben a politikai cselekvés a nagypolitika állami-kormányzati világában a pártok és a politikai elit hatásköre.
E munkamegosztás a civil és a politikai szféra között napjainkban már kevésbé érvényesül. A felismerés, hogy a politikai döntések valódi befolyásolása csak a „kapukon belül” lehetséges, lendületet adott a civileknek, hogy elmozduljanak a pártpolitika terepe felé. Közben a hagyományos politikai pártok is igyekeznek különböző formákban megnyitni szervezeteiket a civilek előtt.
Mikecz szerint 2010 után Magyarországon is megindult ez a mozgás a civil cselekvésben, ez azonban hangsúlyozottan nem jár együtt a társadalmi részvétel növekedésével. A Fidesz kétharmados győzelmével kezdődő tekintélyelvű rezsimépítési folyamat lendületbe hozza ugyan a hazai civil mozgalmi életet, de a mozgolódások rendre kifáradnak, mielőtt céljukat elérnék, és sem kezdetben, sem a későbbiekben nem öltenek társadalmi méreteket. A politikai rendszer demokráciák és diktatúrák között elfoglalt vegyes helyét, azaz hibridizációját nem kíséri a kormány és a gazdaság teljesítményével szembeni tömeges elégedetlenség. A választási részvétel viszonylag magas, a civil aktivitás és a tüntetéseken való részvétel szintje alacsony marad, és csak ritkán terjeszkedik túl a politikailag egyébként is aktív, nagyvárosi értelmiségi középosztály keretein, érdekein és sérelmein. A szerző adatokkal alátámasztva mutatja be, hogy az országos nyilvánosságot kapó kormánykritikus tüntetéseken résztvevők között meglehetősen magas volt az átfedés a vizsgált időszakban.
A változás a civilek és a politika viszonyának szempontjából érdekes. A legfontosabb tetten érhető tendencia ugyanis egyfelől a civil cselekvők pártpolitikai térbe való bemerészkedése, másfelől pedig a pártok „civilesedése”, mozgalmi jellegű mozgósító tevékenysége. Egyik folyamat sem előzmény nélküli. Már a rendszerváltó pártoknak is volt rövidebb-hosszabb mozgalmi működésük, majd a 2010-ben parlamentbe jutott Jobbik és LMP szintén mozgalmi gyökerekkel rendelkezett. Az ellentétes irányú mozgásra, a pártok „civilesedésére” pedig a Fidesz által 2002-ben életre hívott polgári körök mozgalma hozható példaként.
A 2010 utáni mozgások okai és tétjei azonban egyértelműen új keletűek. Egyszerre játszik bennük közre a kísérlet, hogy a hitel-vesztett és meggyengült pártpolitikai bal- és liberális oldal visszaszerezze létjogosultságát és támogatottságát, és az a törekvés, hogy az ellenzéki pártok és a civilek működését egyaránt aláásó, ellehetetlenítő kormányzati politikát ellensúlyozzák, kijátsszák és legyőzzék. A folyamat tehát egy olyan erőtérben zajlik, ahol az ellenzéki szereplők a saját legitimitásukért küzdenek, s egymással olyan koalíciók kötésére kényszerülnek, amelyek más erőviszonyok közepette nemigen köttetnének meg.
A politikai aktivizmus formái
Noha a tiltakozásokban való részvétel szintje és társadalmi háttere nem változott a tízes évek folyamán, a tiltakozás természete és kifejezési formái jelentősen átalakultak. Ebben egyfelől szerepet játszottak a hazánkban is érvényre jutó olyan globális tendenciák, mint a társadalmi cselekvés individualizálódása, súlypontjának az intézményekről és közösségekről az egyénekre helyeződése, valamint a mozgósítást és az információátadást egyaránt forradalmasító internetes közösségi média és vele együtt a digitális és képi kommunikáció térhódítása. Ezek egyrészt teljesen új tiltakozási formák megjelenését vonták maguk után (mint pl. az online petíciók vagy a politikusokat kifigurázó, gúnyos, de egyben humoros képek és mémek gyártása és megosztása), másrészt olyan motivációkat eredményeztek, amelyek a politikai részvételben eddig nem, vagy csak járulékosan voltak jelen (pl. önkifejezés, kreativitás megélése, élményszerzés, személyiségfejlesztés).
A hazai tiltakozások alakítói voltak másfelől az illiberális belpolitikai fejlemények nyomán felszínre kerülő érdekek és érzelmek, mint ahogy a tartós civil szereplőgárdát önmagában is megosztó „antipolitika–politika” dilemma, vagyis annak a kérdése is, hogy valóban indokolt-e, hogy a civilek a hagyományos szerepüket és céljaikat feladva akár magukban, akár az ellenzéki pártokkal szövetkezve ringbe szálljanak a politikai hatalomért. Mikecz adatai tükrében ez a kérdés a társadalom szintjén is erősen vitatott. A civil szervezetek közvetlen politikai szerepét az ellenzéki válaszadók támogatják a leginkább, de közöttük meglepő módon kevéssé a fővárosi tüntetések bázisát adó budapesti, magasan képzett csoportokat találjuk, mint inkább a civil szervezetek által nem, vagy csak kis mértékben elért, közepes méretű városok alacsony végzettségű polgárait.
A nemzetközi és hazai trendek nemcsak hatással voltak a tiltakozási kultúránk alakulására, hanem sok esetben közre is működtek a tiltakozások célkitűzéseinek meghiúsulásában. Közöttük egyfajta rendezőelvet keresve a szerző öt dimenzió – a tiltakozás kedvezményezettje, címzettje, résztvevője, a részvétel alapja és motivációja – mentén különbözteti meg az aktivizmus típusait a jelenkori Magyarországon.
A tiltakozás folyamatos mintájaként és egyúttal viszonyítási pontként jelöli meg a civil ethosz vezérelte aktivizmust, amely a politika kívülről történő befolyásolásának, vagyis a civil–politika határvonalat megtartó, a rendszer megjavítására, nem pedig megdöntésére irányuló civil cselekvésnek a klasszikus esete. Címzettjei a politikai döntéshozók, célja a nyomásgyakorlás, tárgya bármilyen ügy, cselekvője és kedvezményezettje pedig bárki lehet, aki az adott ügyben érintettséggel rendelkezik. Erre a típusra példaként hozza a 2011-12-es Milla-tüntetéseket, a Tanítanék Mozgalmat, de idesorolhatók a 2017-es CEU melletti és a „Free SZFE” demonstrációk is. Ezek mindegyike a közösségi médiát használta a mozgósítás eszközeként.
E megmozdulásokban, ahogy Mikecz fogalmaz, a civil társadalom liberális ideálja éledt újjá, hiszen olyan szakpolitikai ügyek védelmében szerveződtek, amelyek elsősorban liberális értékeket érintenek (sajtószabadság, a tudomány és a kultúra autonómiája), nem pedig a széles társadalmat érintő elosztási konfliktusokat. Ebből következően céljaik egyben társadalmi szétterjedésük gátjaikként is szolgáltak, ezek az ügyek ugyanis elsődlegesen, ha nem kizárólag, a magas státuszú és nagy tiltakozási hajlandósággal rendelkező rétegekben tudtak érdemi visszhangra találni.
A többi aktivizmustípus a fenti jellemzők valamelyikében vagy többjében felmutatott eltérése alapján különíthető el. Így például a tranzakciós aktivizmus abban különbözik a civil ethosz vezérelte cselekvéstől, hogy alanyai nem az érintett polgárok, hanem az állami szervek szakpolitikai tevékenységét szakmai oldalról bíráló nem kormányzati szervezetek. Az élményorientált aktivizmus pedig abban, hogy az ilyen indíttatású cselekvést nem a közvetlenül elszenvedett sérelem, hanem a felháborodás és a szolidaritás-vállalás szándéka motiválja, célja pedig nem valamely szakpolitikai döntés módosítása, hanem végső soron a résztvevő élményszerzése. Ez utóbbi az évtized folyamán egyaránt testet öltött a civil aktivista közösségek által szervezett szabadidős tiltakozó eseményeken való részvételben (pl. a karneváli hangulatú Budapest Pride felvonulások, vagy A Város Mindenkié csoport tüntetési repertoárját képező koncertek és utcai színház), és önkéntesen végzett segítő tevékenységekben (pl. hajléktalanok, menekültek mellett kiálló szolidaritási mozgalmak adománygyűjtési, ételosztási akciói), de olyan egyéni aktivitásokban is, mint például a fogyasztási szokások politikai vagy etikai okokból történő átalakítása.
Egyedülálló módon
Különös értéke a tipológiának, hogy helyet kap benne a szakszervezeti aktivizmus. Ennek emblematikus példájaként elemzi a szerző a 2018-as túlóratörvény nyomán megindult, „rabszolgatörvény”-ellenesként elhíresült tiltakozási hullámot, amely, mint írja Mikecz, több aspektusban is eltért a tízes évek többi tiltakozó eseményétől. Egyrészt a résztvevői között nemcsak a diplomások aránya volt jelentősen alacsonyabb, mint más tüntetéseken, de jóval magasabb volt a nem a fővárosból érkező tiltakozók aránya is. Másrészt a különböző csoportok közötti szolidaritás célul tűzésével a követelései túlmutattak a szűken vett foglalkoztatási konfliktuson és általánosabb rendszerkritikává szélesedtek ki, továbbá az akcióiban a szakszervezetek, a pártok és a civil csoportok olyan együttes fellépése valósult meg, amelyre addig nem akadt egyetlen példa sem. Ebben az értelemben a szakszervezeti mozgalom egyedülálló módon képes volt túllépni a saját érdekhatárain és megnyitni a kapuit nemcsak az ellenzéki pártok, de a széles társadalom felé. Bár a tüntetéssorozat nem ért célt, hosszú távon és bizonyos mértékig mégis eredményesnek tekinthető. A szerző sajtóelemzései ugyanis arra mutattak rá, hogy az eseményeket követően a szakszervezeti cselekvés egyértelműen felélénkült, a szakszervezeti sztrájkok száma alig fél év alatt közel a duplájára emelkedett.
És végül, a populista aktivizmus teszi teljessé a tipológiát. E cselekvéstípus már nem az ellenzék, hanem egészében Orbán Viktor felülről szervezett „mozgalmi kormányzásának” terepe, melynek eszköze a félelemkeltés, a bűnbakképzés, a nemzeti konzultáció, a népszavazás és a Békemenet, célja pedig a kormányhűség és a mobilizációs készültség „helyzetbe hozása” és folyamatos „helyzetben tartása”, egyúttal demonstrálása a többi politikai közösség felé. Bár az eszközök az erkölcsi standardok szempontjából nézve kétségkívül vitathatóak, az azonban nem, hogy a Fidesz ezek révén sikerrel építette ki nagyon eltérő társadalmi csoportokat összefogó táborát.
Ennek ellenpólusa, mint írja a szerző, az ellentétes oldalon mindeddig nem jött létre, az ellenzéki mozgolódásoknak nem sikerült elismernie és összekapcsolnia az eltérő sérelmekkel és érdekekkel rendelkező társadalmi csoportokat. Noha az akadályok (a liberális és a baloldal hegemóniaharca, a baloldali populizmussal kapcsolatos aggályok, a nagyvárosokon túlra nem terjeszkedő mozgósítás) felismerése már megtörtént, a gyakorlati megoldások kidolgozása még várat magára. Bízzunk benne, hogy a múlt szombati „Tüntetés a Diákvárosért a Fidesz ellen” demonstráció az egyik első jele annak, hogy a civileknek és az ellenzéki pártoknak sikerült együtt a társadalom különböző csoportjait egyidejűleg megszólítani.
