Charlotte-ot császármetszés segítette a világra, a szülés rendben lezajlott, ám pár órával később az édesanyát visszavitték a műtőbe, mondván, korrigálni kell valamit a varratokon. „Puszit dobtam a férjemnek, és azt mondtam, fél óra múlva itt vagyok. De minden másképp alakult” – mesélte Andrea az RTL televízióban. Elveszítette az eszméletét, leállt a szíve, összeomlott a keringése. Miközben nagyon erősen vérzett, és ezzel hosszú ideig nem tudtak mit kezdeni az orvosok.
Elfeketedett végtagok
Az édesanya magzatvíz-embóliát kapott – ez egy szülés közbeni fertőzés, amikor magzatvíz kerül a vérbe. Erre sokkreakcióval szokott reagálni a szervezet. (Nagyon ritka bajról van szó, átlagosan minden húszezredik szülésnél fordul elő.) Miután a vérzést végül gyógyszerekkel sikerült elállítani, Andreát utána mesterséges kómában tartották. „Négy hét után tértem magamhoz, elfeketedtek a kezeim, a lábaim, szinte elváltak a végtagjaim a testemtől. Magamtól is tudtam, mi következik, ez volt az ára annak, hogy életben maradtam.” A 38 éves nő lábát – combtól lefelé – amputálták, nincsenek kézfejei, egyik karját is elveszítette.
Lépésről lépésre
Andreának nagyon fontos az önállóság, szinte minden mozdulatot újra kellett tanulnia. „A fogmosás, fésülködés is mindig nagy kihívás, de megoldom. Nem tudok extra frizurákat kreálni magamnak, a sminkelés csak alapszinten megy, de ez is hatalmas öröm. Hetekig, hónapokig tartott, amíg megtanultam a nadrágom cipzárját felhúzni begombolkozni, a melltartóm bekapcsolni, de most már az öltözés, vetkőzés is segítség nélkül megy. A terítés sokkal lassabb, egyszerre nem bírok el egy tányérnál többet, de közben beszélgetünk, nevetünk a lányokkal, ha hárman vagyunk és jól eltelik az idő. Fontos, hogy a gyerekek lássák, az édesanyjuk elvégzi a napi feladatait, az nem baj, hogy nem tudják, ez milyen sok energiát emészt fel. A nyavalygás nem visz előrébb, ha megoldottam egy feladatot, ami ebben a helyzetben sokak szerint lehetetlen, akkor az fantasztikusan jó érzés.
Az amputáció után négy hónappal kapta meg Andrea a művégtagokat. Mindenképpen meg akart tanulni újra járni. „Brutális volt, tizenhat hetet feküdtem, amikor először fölkeltem, az első lépésnél azt éreztem, hogy elhagy az erőm és mindjárt összeesem. Azt a célt tűztem ki magam elé, hogy mindennap egy lépéssel többet kell megtennem. Volt, hogy kegyetlenül fájt, az is megesett, hogy két részletben teljesítettem az adott napi lépésszámot, de nem engedtem a célkitűzésből.” Csodájára jártak az orvosok. A jobb kezére kapott protézissel nagyon hamar egyre több dolgot tudott megoldani. A második szülés után kilenc hónappal hagyhatta el a kórházat.
A lépésszám növelését otthon sem hagyta abba, előbb a ház körül sétált, majd elment a nagyobb lánya óvodájáig és vissza. Kicsit kevesebb mint egy évvel kórházi kezelések befejezése után tíz kilométeres kirándulásra ment Rolanddal.
Segítséggel nem
„A legszörnyűbb az volt, hogy nem tudtam, hogyan alakul ki a kötődés Charlotte-tal, akit a születése után hónapokig nem láttam. Nem lehetett mindennap behozni a kórházba, nagyon ritkán találkoztunk, amikor hazajöttem, hetekig tartott, amíg megtanultam egyedül pelenkázni. Együtt nevettünk, ha elrontottam valamit, később Charlotte már szinte elvárta, hogy ejtsem le a pelenkát, vagy történjen valami, amin jót lehet kacagni. Nem volt választásom, tudtam, ha nem tanulom meg őt egyedül ellátni, nem alakult volna ki normális anya-lánya kapcsolat.”
Autóját átalakíttatta, így protézissel tudja vezetni, azóta ő hozza-viszi Annikát az óvodába, pont úgy, mint a fertőzés előtt. „Az önbecsülésem és a függetlenségem miatt is nagyon fontos volt ez, nem kell barátoktól, ismerősöktől segítséget kérni a bevásárláshoz, a hivatalos ügyek elintézéséhez. Az az erősségem, hogy sosem azon gondolkozom, milyen nehézségekbe ütközöm, hanem a kitűzött célt látom magam előtt, és az hajt. A gyerekeknek is fontos, hogy lássák, az elszántság normális keretek között jó dolog, az ember sokkal többre képes, mint gondolná, ha nem engedi el magát. Nem szabad félni az élet kihívásaitól.”
„Andreát a célok motiválják, azt elfogadja, hogy elveszítette a végtagjait, de azt nem, hogy emiatt valamit nem tud megcsinálni – hangsúlyozta Roland – A mindennapjaink szinte úgy telnek, mint korábban, csodálom őt és nagyon büszke vagyok rá.”
Este jön a kiszolgáltatottság
Andrea a lábprotéziseit nem tudja egyedül le-, illetve föltenni, ehhez szüksége van a férje segítségére. „Amikor vége a napnak, megszűnik a szabadságom, ha lekerülnek a protézisek, képtelen vagyok egyedül fölkelni. Roland több műszakban dolgozik a rendőrségen, de annyi kedvezményt kapott, hogy éjfél utáni időszakra nem osztják be, legkésőbb éjjel 1-ig le kell kerülniük a protéziseknek a lábamról, mert tovább képtelen vagyok ébren maradni, a műlábakkal viszont nem lehet aludni. Nehéz ezt elfogadni, de tudomásul kell vennem, hogy vannak olyan határok, amiket sosem sikerül átlépnem.”
Rolandnak komoly nehézséget okoz annak kezelése, hogy olyan, mintha „két felesége lenne”. „Napközben látom Andreát, egy vonzó, gyönyörű nőt, aki önállóan megold minden feladatot, majd este, amikor befekszik az ágyba, akkor egy kiszolgáltatott test van mellettem, amely segítség nélkül semmire sem képes. A gyerekek is sürgetnek reggel, hogy anya minél hamarabb kapja vissza a művégtagjait, a lányok azt mondják, ezek nélkül anya csak félanyu.”
