1980-ban éppen ezen a napon, június 3-án jött vissza a világűrből Farkas Bertalan, az ország későbbi Bercije, s mivel akkor még csak 8 éves voltam, nem jutott eszembe a nagy magyar sorskérdések leglogikusabbika, amely így hangzik: MIÉRT?
Miért jöttél ide vissza, Farkas Berci?!
Régi, rozzant, alig használható fekete-fehér tévénk volt, bekapcsolás után 2-3 percig kellett várni ahhoz, hogy bemelegedjék, és adás közben rendszeresen rá kellett csapni az oldalára, hogy jobb legyen a vétel. Ezen a tévén néztük Farkas Berci mennybemenetelét, majd későbbi visszajövetelét, s mivel még csak 8 éves voltam, nem jutott eszembe az a kérdés sem, hogy ha az ország efféle tévéken nézi Farkas Bercit, akkor miért küldjük őt az űrbe? MIÉRT?
Mindenesetre lelkes voltam. Az országnak szurkoltam. Olyannyira örültem, hogy otthon azt mondtam: ha nagy leszek, belépek a Pártba. Nem értettem, hogy odahaza ettől miért néznek rám úgy, mint a véres rongyra. Pedig sejthettem volna, ugyanis amikor azon a régi, rozzant, alig használható fekete-fehér tévénken az apai nagymamám Kádár Jánost meglátta, mindig odaugrott a készülékhez, a kézfejével ütötte, és azt ismételgette, hogy most kacsingass, te gyilkos. Máig a fülemben cseng a képernyő üvegén koccanó aranygyűrűjének hangja. A Pártba természetesen nem léptem be, sem abba a Bizonyosba, sem másikba, igaz, mire nagykorú lettem, a Párt szétesett, az sem tudta összetartani a rendszert, hogy űrhajóst küldtünk az űrbe. A mából visszatekintve úgy tűnik, hogy a magyarság számára akkoriban bécsi Mariahilfer Straße kapitalista kirakatvilága vonzóbb jövőképnek bizonyult, mint a világűr, vagy a rendszer megtartó erejét jelképező, hivatalszürke konfekcióöltönyök szabása. Az emlékeimben úgy él, mintha a Párt vezetői kizárólag hivatalszürke öltönyben és fosbarna nyakkendőben mutatkoztak volna – olyannyira, hogy mára az emlékeimben Farkas Bercit sem szkafanderben látom magam előtt az űrben, hanem öltönyben, nyakkendőben, kezében a vörös párttagkönyvvel, amit vélhetően a galaktikus térbe is magával kellett vinnie, akárcsak azt a rettenetes állagú és kinézetű személyi igazolványt, amellyel a Kádár-korszakban kellett igazolnunk magunkat – ez alapvetően mindent elárult arról, hogy a kommunizmus idealisztikus álomvilága messzebb van tőlünk, mint az Androméda-köd. Farkas Berci bekopogtatott a Szaljut űrállomásra, ahol az ott ideiglenesen állomásozó Leonyid Popov és Valerij Rjumin szovjet űrhajósok nyilván azonnal igazoltatták a nála lévő okmányok alapján – könnyen belátható, hogy az első arra járó magyart ukk-mukk-fukk nem lehet beengedni egy űrállomásra.
Tavalyelőtt egyébként láttam Farkas Bertalant a metrón. Úgy emlékszem, hogy a Blaha Lujza téren szállt fel. Este volt, s odakint már biztosan feljöttek azok a csillagok, amiket ő egy picivel közelebbről látott, mint mi. Fáradtnak és kedvetlennek tűnt, nem szólítottam meg – pedig hosszú évek óta motoszkál bennem a kérdés, ami 8 évesen még nem. Miért?! Miért jöttél ide vissza az űrből, Farkas Berci?!