Közhelynek számít, hogy amilyen a ma oktatása, szakképzése, olyan lesz a holnap gazdasága is. Másképpen fogalmazva: egy jól teljesítő iskolarendszer a legjobb alapja a gazdaság növekedésének, a fiatalok jobb lehetőségeinek. Megállapíthatjuk tehát, hogy egy országnak hosszú távú nyeresége származik egy magas minőségű iskolarendszerből. Mivel versenyképes gazdaság nem képzelhető el versenyképes oktatás, szakképzés nélkül, belátható, hogy azok az országok, amelyek lemaradnak az oktatási versenyben, idővel le fognak maradni a gazdasági versenyben is.
Ha visszatekintünk az elmúlt 30 év szakképzéspolitikájának történéseire, akkor megállapíthatjuk, hogy a szakképzéssel kapcsolatos múlt elemző, tudományos módon nem lett feldolgozva, nincsenek kiérlelt szakmai álláspontok a magyar szakképzés történetét illetően. Ezért indokoltnak tűnik, hogy társadalmi felülnézetben áttekintsük, hogy a rendszerváltást követően a szakképzéspolitika milyen nagyobb korszakhatárokat jelölt ki, és ezekhez kapcsolódva milyen szakképzési modellek azonosíthatók be. Fontosnak tartottuk azoknak a vízióknak a felvázolását is, amelyek csak egy új paradigmába ágyazva képesek az elmúlt 30 évben megcsontosodott gondolkodásmóddal szakítani. Mottónk szerint „Nem lehet megoldani a problémákat ugyanazzal a gondolkodásmóddal, amivel csináltuk őket” (Einstein).
Elemzésünk során helikopter szemléleten keresztül mutatjuk be, hogy a szakképzés és gazdaság összefüggésrendszerének milyen sokoldalú politikai, gazdasági, társadalmi, szociológiai és pedagógiai aspektusai vannak. Ha a politika nem veszi figyelembe a tényekre, evidenciákra épülő szakmai szempontokat, illetve a szaktudással szemben ellenségkép alakul ki, akkor egy politikai szükségletre, haszonszerzésre épülő voluntarista szakpolitika alakul ki, amelynek következtében a szakpolitika középpontjában nem az ember áll. Így hosszú távon komoly társadalmi károk, veszteségek keletkeznek, amelyek kihatnak a gazdaság és a szakképzés normális működésére.
A rendszerváltást megelőző időszaktól számítva az alábbi szakképzéspolitikai szakaszokat, illetve ezekhez kötődően a következő szakképzési modell típusokat határozhatjuk meg:
1. A szakképzés szocialista nagyüzemi, inas modellje. A rendszerváltást megelőzően a szakképzés szocialista nagyüzemi modellje jött létre, amelynek lényege, hogy a tervgazdálkodás keretei között a 8. osztályra épülő szakképzésbe terelték be a tanulók közel 40 százalékát. A szakmunkástanulók a duális képzésnek megfelelően a képzési idő közel 60 százalékát döntően nagyüzemi tanműhelyekben, illetve valós munkahelyi körülmények között töltötték. Nevezhetnénk ezt inas modellnek is, amelynek lényege a fizikai szakmunkára történő szocializálás, illetve a munkásosztály utánpótlásának biztosítása volt. Fontos eleme volt a rendszernek, hogy a tanulóévek munkaviszonynak számítottak, és alanyi jogon minden tanuló szakmunkás ösztöndíjat kapott.
2. A magyar szakképzés válsága. A rendszerváltást követően az 1990-1993 közötti időszakban a magyar szakképzés válságáról beszélhetünk, mivel a szocialista nagyüzemek összeomlása után a gyakorlati képzőhelyek tömeges megszűnésével a tanulók tízezrei kerültek „utcára”, és rendkívüli intézkedések sorozatán keresztül szakképzési válságmenedzselést kellett végrehajtani. Ezt a válságot két fő eszközzel kezelték: az egyik az volt, hogy erőltetett ütemű iskolai tanműhely fejlesztési programot vezényeltek le annak érdekében, hogy a tanulók gyakorlati képzését legalább csökkentett mértékben, de átmenetileg kezelni tudják, a másik szintén ideiglenes válságkezelő technika pedig a közismereti óraszámok megemelése volt annak érdekében, hogy a tanműhelyi kapacitásokat egy időre tehermentesítsék.
3. A magyar szakképzés konszolidációja. Az iskolai tanműhelyfejlesztési programok révén sikerült a magyar szakképzést megmenteni az összeomlástól, és 1993-1994-től elindult a magyar szakképzés konszolidációja, amelynek fontos állomása volt a szakképzési, illetve a kamarai törvény megalkotása. A szakképzési törvény fontos üzenete volt, hogy a duális szakképzési rendszer bevezetésének törvényi feltételei adottá váltak, a gazdasági kamarákról szóló törvény kihirdetésével pedig megteremtődtek a kontinentális, közjogi, kötelező kamarai tagságra épülő rendszer kialakításának feltételei. Ez a jogszabályi keretrendszer a szakképzés területén komoly közjogi feladatokat ruházott a gazdasági kamarákra, mint például a tanulószerződés intézményrendszerének a működtetését, valamint a gazdálkodóknál folyó gyakorlati képzés ellenőrzését. Ez az átmeneti szakképzési konszolidációs szakasz az 1996-1998-as időszakig tartott. Ebben a szakaszban elindult a magyar szakképzés új fejlődési pályára történő átállítása, mivel Magyarország tőkevonzó képességének növelése szempontjából létkérdés volt az olcsó és szakképzett munkaerő megfelelő mennyiségben, összetételben és minőségben való biztosítása.
4. A magyar szakképzés iskolai-bölcsész típusú modellje. Az 1998-ban a szakiskolai képzésbe integrált 10+2 osztályos képzés bevezetése a szakképzés iskolai típusú modelljének az alkalmazását jelentette, amely 2010-ig volt érvényben. Az európai uniós csatlakozásra történő felkészüléssel összhangban már 1995-ben megszületett a döntés, hogy a 8. osztály elvégzését követően nem kezdődik meg rögtön a szakmunkásképzés, hanem egy kétéves szakasz közbeiktatásával (pályaorientáció, illetve szakmacsoportos alapozó képzés) kitolják a szakképzési szakasz kezdetét, azaz a korai pályaválasztás kényszerét. Így jött létre a 2+2 éves képzési típust megtestesítő szakiskolai képzés. Így a 8 általános iskolai képzést a szakiskolai képzésbe építve 2 évvel meghosszabbították, majd erre a „10 osztályos általános iskolára” építve kezdik el a két vagy három éves szakmai képzést. Ez a döntés összefüggésben állt azzal az európai uniós percepcióval, hogy a társadalmi változásokkal összhangban növelni kell a képzési időt, az iskolázottsági szintet, amelynek következtében a tankötelezettségi korhatárt 16 éves korról 18 éves korra emelték fel.
Azonban az önmagukban helyes célok és törekvések előkészítésébe, megvalósításába „gyártáshibák” kerültek, amelynek következtében ez a szakképzési modell döntően iskolai-bölcsész típusú szakképzési modellé formálódott. A valóságban a 9-10. osztályos képzési szakasz beiktatásával „kisgimnáziumi” képzést próbáltak megvalósítani, egyfajta komprehenzív, azaz egységes, 12 évfolyamos képzés előszobájává próbálták transzformálni ezt a szakiskolai képzési formát. Ebbe az irányba mutatott lépés volt az alapműveltségi vizsga tervezett bevezetése is. Ezek a helyes szándékok és törekvések az adott helyzetben és körülmények között utópikusnak bizonyultak, mivel a megvalósítás folyamatában számos ellentmondás halmozódott fel, amelyek a 2000-es évek közepére felerősödtek, és valójában lejtmenetbe helyezték a magyar szakképzést. Ezek közül említést érdemel, hogy a reformokat a már ekkorra szegregálttá váló szakiskolai képzés keretén belül kívánták megvalósítani, valamint nem történt meg a pedagógus társadalom megnyerése, illetve nem került kidolgozásra az új helyzetre adaptált pedagógiai-módszertani kultúraváltás. Látható volt az is, hogy a tankötelezettségi korhatár, illetve a közismereti tantárgyak óraszámának a felemelése egy régi szakiskolai struktúrában kudarcra van ítélve.
A gazdaság szereplőit reprezentáló gazdasági kamarák szintjén erre az időszakra kialakult egy olyan innovatív, szellemi, szakmai műhely, amely kísérletet tett egy szintézis elkészítésére. A Magyar Kereskedelmi és Iparkamara 2005 májusában kritikus hangvételű látleletet készített a magyar szakképzés állapotáról és a válságból való kitörés hosszú távú alternatíváiról. A fő következtetések, üzenetek között szerepelt, hogy a 10 osztályra épülő 2+2-es képzési modell nem hozta meg a várt eredményeket, mivel annak ellenére, hogy növekedett a leendő szakmunkások képzésben eltöltött ideje, elméletileg növekedett az iskolázottsági szint, ezzel együtt csökkent a szakiskolai tanulók tudásszintje.
Mindezeket igazolta, hogy a szakiskolai tanulók körében egyharmad körül mozgott a lemorzsolódás aránya, a PISA felmérések eredményei európai kitekintésben erős alapkészségbeli hiányosságokat mutattak, és végül a fiatal, végzett szakmunkásoknak mintegy 30 százaléka tudott csak elhelyezkedni a saját szakmájában. A 9-10. osztályban a közismereti ismerettartalmak szinte minden műveltségterületet felölelő oktatását kudarcélmények sorozataként élték meg az itt tanuló fiatalok, amelyet a vállalkozók „pedagógiai elfekvő” jellegű intézménytípusként aposztrofáltak. Ezen tapasztalatok miatt a gazdálkodó szervezetek túlzottnak tartották a közismereti tantárgyak súlyát, de a szakmai elméleti tantárgyak oktatását is bírálták, mivel azokat nem a gyakorlati használhatóság szempontjából oktatták.
E fenti válságjelenségek tanulókra gyakorolt hatása pedig az volt, hogy a legnagyobb deficitek az alapkészségeik hiányában, a tanulás iránti érdektelenségben, a teljesítmény nélküliségben, valamint a fizikai-gyakorlati munka elutasításában nyilvánultak meg
A nemzetközi tapasztalatok tükrében pedig megállapítható volt, hogy a magyar szakképzés egyik leggyengébb pontja a korszerű gyakorlati ismeretek alacsony színvonala. Már az OECD 2008-as magyar szakképzés állapotáról készített országjelentése is megállapította, hogy a magyar szakképzés túlzottan elméletorientált jellegű, amelyet mielőbb meg kell változtatni, és a szakképzés súlypontját a munkatevékenységbe ágyazott gyakorlati képzésre kell áthelyezni. A kamarai középtávú szakképzési stratégia megjelenése összességében elindította azoknak a változtatásoknak a sorozatát, amelyek egy munkaerő-piaci orientáltságú szakképzési rendszer kialakításának irányába mutattak. Ezen változtatások sorában korszakhatárnak számít, hogy először 2004-ben az Oktatási Minisztérium 16 szakma, majd 2008-ban a Szociális és Munkaügyi Minisztérium 11 szakma gondozását közjogi feladatként átadta az MKIK-nak.
Azonban az állami irányítás szintjén a szakképzés továbbra is a maradék elv alapján működött, amelynek eredményeként az előremutató kezdeményezések és sikerek ellenére a 2005-2010 közötti időszakban a sodródás és a „szakképzési barkácsolás” volt a jellemző: ezt igazolja, hogy a kialakult és megváltozott új helyzetre nem született kormányzati szinten valós szakképzés-fejlesztési stratégia. A következő, 2010 utáni szakképzési modellbe történő átmenet előfutárának tekinthető, hogy még ugyanabban az évben a gyakorlatigényesebb szakmákban bevezették a 8. osztályra épülő úgynevezett előrehozott, leegyszerűsített, „lebutított” szakképzést.