Kocsis Ágnes harmadik nagyjátékfilmje egyszerre monumentális vizualitással megkomponált mozgókép és kamara jellegű dráma. Azt is lehet mondani, hogy lételméleti sci-fi, így a mű öntörvényű eklektikussága saját, megkérdőjelezhetetlen világot teremt. A film középpontjában egy fiatal nő, Éva (Lana Baric) áll, aki allergiás mindenre: vegyszerekre, a légszennyezésre, az elektromágneses- és rádióhullámokra. Nem tud elbújni a civilizáció elől, csak a számára tervezett lakásban tud élni, amit a vele kísérletező kutatócég biztosít neki. Ha sétálni vagy egyszerűen szocializálódni szeretne, azt masszív űrruhában teheti meg. Mindennapi életÉt testvére segíti testvére, Gyuri (Bocskor-Salló Lóránt), aki általában mindent megtesz érte, de olykor elmenekül a valóság elől.
A viszonyrendszert András, a pszichiáter (Daan Stuyven) érkezése bontja meg, amikor a szemközti házra mobil antennát telepítő cég megbízza, hogy Éváról bizonyítsa, hogy pszichés okokból perelte be őket. Orvos és páciens között lassan érzelmi kapcsolat alakul ki, amit a rendező rendkívüli érzékenységgel ábrázol. A film legjobban működő részei a két főszereplő jelenetei, amelyekben az orvos lassan civil férfivé válik, a nő is megtalálja a régen vágyott intim érzelmeket, de nem tud felülkerekedni a betegség által korlátozott életén.
Beszédes ez a dialógus:
Haldoklik? – kérdezi a szomszéd.
Nem, csak nagyon magányos. – válaszolja rá András.
Hát, az majdnem ugyanaz. – érkezik rá a válasz.
Az Éden konzekvens folytatása a rendezői életműnek, az emberi magányról és a lehetséges kapcsolatfelvételekről szól, igaz, sokkal „tudományos-fantasztikusabb” keretek között: hogyan lehet megérinteni valakit, hogy azt a világ nem teszi lehetővé? A mű azt a tragikus gondolatot – hovatovább tényt – egyértelműsíti, hogy a sérült, a világban helyüket nem találó emberek mennyire más, adott esetben mélyebb emóciókkal teli viszonnyal ejthetnek rabul, ami azután számos boldogság feletti, ám fájdalmakon túli pillanatokat okozhat.
Kocsis Ágnes az Éden esetében igen szigorú vizuális struktúrát talált ki, már-már kubricki alapossággal: a kompozíciók határozzák meg a perspektívát, a tempót – sokszor a képek többet mondanak, mint a kimondott mondatok. A Paul Verhoevenre jellemző tükör kompozíciók is gyakran visszaköszönnek. A képek statikussága, a kék szűrő használata, a széles perspektíva használata egyszerre organikus és banális. A rendező akkor magabiztos, ha kevés embert kell mozgatni a térben, „tömegjeleneteknél” az alkalmazott forma kissé komikussá válik, mintha csak a mindennapi életünk maga lenne az ámítás. Mekkora igazság!
Infó:
Éden
Bemutatja a Mythberg Films
