Azt mindig is tudtam, hogy meg tudnék békülni a világvége gondolatával, ha egy cukrászdában érne utol. Persze nem hirtelen érne véget az élet, nem ollóval vágnák el, mint, mondjuk, egy üstökös becsapódásakor, hanem elhúzódna, ahogy egy járvány esetén. Pár hétig biztosan. És akkor rá lehetne, sőt: rá kellene járni a sütikre. Egy ilyen utolsó menedék lehetne a bécsi Demel, ahol helyben (a kirakatban) készítik az omlós császármorzsát, a pihekönnyű buktát és fánkot. A vonzerőről legyen elég annyi, hogy az egykori császári és királyi udvari cukrászda lila színű ibolyafagylaltjának még Sisi sem tudott ellenállni, pedig ő mindent elkövetett azért (testi és lelki sanyargatás), hogy megőrizze a vonalait. Ellentétben velem, aki ugyan szeretne mindent elkövetni a szikárabb vonalak érdekében, de ahogy megérzem a citromos, vaníliás, vajhabos költemények illatát, vagyis amint az orr hitszegővé válik, megy utána a test a maga összes gyarlóságával. Egyedül a dobostortában találtunk kivetnivalót (a többi remekléshez képest meglehetősen ízetlen), úgy tűnik tehát, ahogy Pesten nem igazán jó a császármorzsa, úgy Bécsben sem találják Dobos C. József találmányának valódi titkát. Csak élethű utánzatra futja.
Szóval, így gondoltam én ezt, ez volt a kényszer-bakancslistán, addig a percig, amíg el nem látogattunk családostul a csokimúzeumba. Naivan még úgy képzeltem, hogy az efféle program jobbára a tudás elmélyítésére szolgál, a kakaóbab évezredes kultúrájának feltérképezésére, és csak másodlagos elem a kóstolás, mert hát a puding próbája az evés. Az némi gyanakvásra adhatott volna okot, hogy a kérdéses csokimúzeum a Práter közelében van, de a tudás iránti vágy ekkor már elhomályosította a szememet. És tényleg: ahogy beléptünk a múzeum kapuján, a kasszáról már a „műhelyre” láttunk rá, ahol gépből folyt a csillogó, világos- (tejcsoki) és a sötétbarna massza (étcsoki). Négy gyerek sürgölődött a nagy asztal körül és látható élvezettel pakolták tele az épp készülő táblákat mindenféle finomsággal. Nem volt kérdés, hogy olyan jegyet veszünk, amellyel a kézművességet is ki lehet próbálni, hiszen a tudásnak nem elhanyagolható része a kézzel fogható tapasztalat.
Nem mondom, kissé felületesen rohantuk végig a majáktól induló, majd Európába átcsapó, azt rövid időn belül meghódító (ezt jól demonstrálta a csokis szájú, amúgy méltóságteljes Ferenc József portré) kakaóbab történeti áttekintését. Átsuhantunk azon az adalékon is, hogy a kakaóbab a maják idején még fizetőeszköznek számított, egy nyúl például harminc, egy csirke pedig száz babot kóstált (de könnyen lehet, hogy a mámor már átírta bennem a számokat). Aztán már húztuk is fel a kötényünket, készen arra, hogy magunk is csokikészítő kisiparosokká vedledjünk át. Ekkor jött a meglepetés: fejenként három táblát pakolhattunk tele húsznál is több kiegészítővel a kókuszreszeléktől a pillecukorig, a chilis drazsétól a tört kakaóbabig, tökmagtól a sós perecig. És persze bármit meg lehetett kóstolni, a gépből folyó aranyló zuhatagot is.
Két másodperc alatt előbújt mindenkiből a gyerek. Így fel sem tűnt Dusi áhítata, aki Isten profán házának, a megtestesülő mennyországnak kiáltotta ki a műhelyt, mint ahogy a maják is megsejtették anno, hogy bizony ilyen finomság egyenesen a Teremtő jókedvéből eredeztethető. A formákba csurgatott masszába így kezdtük hát beletömködni a mindenféle jókat. Volt, aki a zsúfoltságba szerelmesedett bele (Dusi és az anyósom), mások valamiféle rendszert és mintát varázsoltak a táblába (én; a többi hozzávalót persze felhabzsoltam), míg a nejem itt is próbálta tartani magát, ő három étcsokiszeletet díszített fel. A tudás egyre jobban kitöltött minket, szinte simogatta a bensőnket, úgy éreztük, hogy egyre több mindent sejtünk meg a csokoládé transzcendens mivoltából.
Ha pia lett volna a csoki, akkor tajtrészegen hagyjuk ott a műhelyt. Mert a mámor után azért még visszatértünk a tárlathoz, amely igen szellemesen játszott el az akkor már kissé eltompult érzékeinkkel. A gyerek is türelmesebben hallgatta a magyarázatokat, és élvezte a műdzsungelben kanyargó műkígyót, mint a kísértés hírnökét. (Ha a kígyó annak idején nem almát, hanem csokit kínál fel, akkor tuti, hogy Ádám szegte volna meg a szabályokat.) Már rá se hederítettünk az életnagyságú csokialakokra, a csokis vízesésre, talán csak az gondolkodtatott el kissé, amikor a különféle csokifajtáknál pontosan kimérték a hozzávalókat. Mondani sem kell, a tejcsoki áttetsző hurkájában nőtt a legmagasabbra a fő elem: a cukor. De akkor már édes volt az univerzum, távoli a járvány és még távolibb a világvége. Az élet, egy jó nagy drazsé formájában elhelyezkedett a hasunkban, és mindenfélével kecsegtetett. Vadakat terelő juhászként, az emberiséget megmentő (kissé pocakos) szuperhősként láttuk magunkat, aki cammogva győz le minden nehézséget. Tán csak úgy, hogy megkínálja az ellent csokival. Egyél, ne háborúzz. Egy szó mint száz: többet tanultunk abban a műhelyben a belső békéről és az önmegvalósításról mint száz életvezetési bestsellerből. Időnként még most is rájárok: minden napra kell legalább egy jó tanács.
