Ahogy politikusok szokták mondani, a XXI. század embere volt. Rohant. És rohant. Tárgyalt, üzletet kötött, sietett máshová - tárgyalni. Menet közben bekapott egy hamburgert, ivott egy energiaitalt, a dobozát az anyósülés elé lökte a padlózatra. Ott már volt néhány kólás-palack, McDonald's-dobozka, és a többi.
A saját esküvőjét is majdnem lekéste. Fontos tárgyalása volt, szerződést kellett aláírnia, meg hát el is dumálták az időt.
- Mennyi van? - kérdezte, mert nem volt nála a karóra. Reggel, a nagy kapkodásban otthon felejtette.
- Tíz harminc – mondta az ügyvéd, aki pont szemben ült a faliórával és vele.
- Hűha! – pattant fel -, rohannom kell. Tizenegyre várnak… Ott kell lennem…
Hogy hol, azt nem is mondta, hiszen rohant.
A menyasszony már türelmetlenül toporgott. A násznép egybegyűlt, szép számmal ültek ott a padokban.
- Bocsánat – lihegte.
A menyasszony nem szólt, ismerte, hiszen együtt éltek másfél éve már. Némán igazította meg párja nyakkendőjét.
A szertartás után volt másfél órája az ünnepi ebédig.
- Majd jövök – mondta futtában.
Jött is, alig fél órás késéssel. Addigra már több pohárköszöntő is elhangzott.
Sok esztendőt loholt így végig az életen, néha eredménye is volt, máskor meg nem. Vagy alig.
Kocsiban ült szinte egész nap. Szabad, nem szabad: folyvást telefonált. Egyszer volt egy karambolja. Éppen egy sms-t akart küldeni üzleti ügyben, és fölszaladt a járdára, egy villanyoszlop ölelő karjaiba.
A kórházban altatták, amíg ki nem derült, hogy csak a koponyacsont tört be egy kicsit. Reggel ébredt, és csodálkozva észlelte, hogy idegen helyen fekszik, furcsa ágyban, és bekötve a feje. Amint tisztult a köd, már emlékezett, mi történt. Hogy nem küldte el az sms-t. Az éjjeliszekrényhez nyúlt, bekapcsolta a telefont, és most, igen, most volt ideje az üzenettel foglalkozni.
Az orvos a vizit után hazaengedte, de figyelmeztette, hogy pihennie kell egy kicsit. Jó, aznap este nem ment sehova, otthon maradt. Türelmetlenül nézte a tévéhíradót, aztán fölkelt, átment a saját szobájába. Telefonált, fölébresztett néhány ügyfelet.
Másnap délelőtt jött a hír: nővére meghalt. Bárdudvarnok közelében frontálisan ütközött egy dzsippel. Mindketten telefonáltak éppen – állította a rendőrség ügyeletese. Szerette Cintiát, de ritkán találkoztak, mindkettőjüket lefoglalta a temérdek üzleti tennivaló. Néha váltottak egy-egy rövid beszélgetést. „Hol vagy? Úton Kaposvárra. Én meg Gyulára megyek, szia. Vigyázz magadra!"
Hát ennyi.
Szóróparcellás temetés volt egy fénylő májusi napon, nem sokkal elseje után. Ő egy színész barátját kérte meg, hogy szavaljon valamit. Persze a Halotti beszéd volt, Kosztolányitól – mi más is lehetett volna!? A búcsúztatót egy lelkész mondta. De ő már ezt nem hallotta. Ránézett az órájára, látta, hogy elszaladt az idő, késésben van.
- Bocsánat – mondta a sógorának -, nekem el kell mennem.
Volt persze némi lelkiismeret-furdalása, és tudta, kapni fog ezért a sógorától.
De hát a munka…
Indítózott, és annyit mondott maga elé:
- Az élet megy tovább.
