Magyarország igazi vétókirállyá vált Európában, így a hét elején némi meglepetést is keltett, hogy nem álltunk a Belaruszt a gépeltérítés miatt elítélő és a Minszkkel szembeni intézkedéseket tartalmazó közös uniós állásfoglalás útjába. Ebből azonban még nem érdemes messzemenő következtetéseket levonni, inkább csak arról volt szó, hogy Lengyelország nagyon is szívén viselte a kérdést, márpedig a magyar kormány továbbra is igyekszik fenntartani a visegrádi négyek már rég nem létező egységének látszatát. Ez az oka annak is, hogy múlt héten Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter kiállt Andrej Babis mellett, mivel a cseh miniszterelnököt összeférhetetlenséggel vádolja az Európai Bizottság.
Szijjártó akkor Brüsszelben úgy fogalmazott, Magyarország „szolidaritásáról biztosítja V4-es partnerét és barátját”. Szép szavak. Ez a szolidaritás és barátság azonban addig már nem terjedt, hogy a magyar kormány is kiutasítson egy orosz diplomatát amiatt, mert orosz titkosügynökök álltak a 2014-es vrbeticei lőszerraktárnál történt robbantás mögött, pedig Prága kifejezetten kérte a szolidaritást az európai partnerektől. Ez a közjáték is jelzi, hogy a magyar kormány milyen értékrend mentén hozza meg a döntéseit. Számos olyan lépést is felsorolhatnánk, amikor Kína érdekében jártunk el Brüsszelben.
A magyar politika azért is tekinthető kissé abszurdnak, mert a nyolcvanas években az Európai Unió éppen azért tett jelentős lépést a közös külpolitika megteremtése felé, hogy ne váljon a nagyhatalmak játékszerévé. Most azonban egy tagország pont ilyen külső hatalmakat képvisel, ráadásul olyanokat, amelyek nem osztják az uniós értékrendet és – legalábbis ami Moszkvát illeti – éppen a közös Európa gyengítésében érdekeltek.
Pedig nem kell uniós szakértőnek lenni ahhoz, hogy megállapítsuk: az EU kizárólag akkor válhat hiteles és cselekvőképes nemzetközi tényezővé, ha külpolitikai kérdésekben egységes álláspontot képvisel. Erről azonban egyelőre szó sincs, s nem is csak Magyarország miatt. Az uniós külpolitika koherencia hiánya különösen szembetűnő 2019 óta, amikor Ursula von der Leyent tették meg az Európai Bizottság és Charles Michelt az Európai Tanács elnökének. Miként képzelhető el közös uniós külpolitika, ha az EU két legfontosabb személyisége között sincs meg az összhang? A legjellemzőbb példa erre a "sofagate": április elején, törökországi látogatásuk során Michelt karosszékben ültették Recep Tayyip Erdogan mellé, az ET elnök pedig nem tiltakozott amiatt, hogy von der Leyen egy távolabbi szófán kapott helyet. Súlyos csapást jelentett az uniós külpolitikára Josep Borrell külügyi vezető februári moszkvai látogatása is, aki nem csak rosszul időzítette a vizitet, de nem lépett fel kellőképpen Oroszország folyamatos ukrajnai agressziója, az orosz tüntetőkkel szembeni leszámolás, az uniós diplomaták kiutasítása ellen, s nem tiltakozott kellő eréllyel az orosz hatóságok Alekszej Navalnij ellenzéki vezetővel szembeni fellépése ellen sem.
Pedig az EU 2019-es vezetői megválasztásukkor nagyon ambiciózus tervet fogalmaztak meg, von der Leyen például „geopolitikai bizottság” létrehozására szólított fel, amely kidolgozná, hogyan válhatna az EU vezető globális szereplővé. Borrell pedig éppen a határozott külpolitika mellett tette le a garast. Mint fogalmazott, az EU-nak „meg kell tanulnia a hatalom nyelvét” és ki kell aknáznia lehetőségeit.
A „geopolitikai bizottság” létrehozása végül hamvában holt ötletnek bizonyult. Von der Leyen pedig ahelyett, hogy a külpolitikát érintő döntések egységessé tételén fáradozott volna, ehelyett épp az ellenkezője történt, megosztotta a döntési jogköröket, hogy kielégítse az egyes tagországok igényeit. A mostani brüsszeli testületben öt (!) biztos felel az európai külpolitika részterületeiért.
A brüsszeli testületen belüli hatáskörök széttagoltsága mellett a Bizottság és más uniós intézmények közötti hatáskörök is sokáig tisztázatlanok maradtak. Ezt példázza az iráni Forradalmi Gárda különleges egysége parancsnoka, Kászem Szolejmáni 2020 januári meggyilkolását követő káosz az uniós kommunikációban: Charles Michel nyilvános nyilatkozatban reagált, még mielőtt von der Leyen megszólalt volna.
De a tagállamok is gyakran a saját pecsenyéjüket sütögetik. Franciaország és Olaszország Líbiában a saját érdekeik szerint léptek fel, ügyet sem vetve a közös európai érdekekre. A két állam egyébként az ellenkező oldalon találta magát. Az önérdek tehát gyakran fontosabb, mint a közösség érdeke, s nem csak Magyarország számára. Pedig elvben a geopolitikai helyzet is a közös uniós külpolitikának kedvezett volna azzal, hogy Donald Trump elnökségével az Egyesült Államok feladta nemzetközi szerepét, így az EU is új utakat kereshetett volna a globális politikában. Ám ezt az esélyt is elszalasztotta.
Rögös út a közös külpolitikáig
Azért is bűn minden olyan kísérlet, amely a közös külpolitika szétverésére irányul, mert igen hosszú, nem éppen akadálymentes út vezetett el idáig. A közös külpolitika alapgondolata majdnem egyidős az Európai Unió történetével. Alig egy évvel az Európai Szén- és Acélközösség (ESZAK) 1952-es megalakulása után Franciaország René Pleven miniszterelnök vezetésével igyekezett előmozdítani az akkoriban idealistának és forradalminak számító elképzeléseket. Eszerint a hat alapító tagállam közös, páneurópai hadsereget hozott volna létre, amely egy nemzetek feletti legfelsőbb parancsnokság irányításával, az Európai Védelmi Közösség égisze alatt működött volna.
A ratifikáció épp az ötletgazda Franciaországban bukott meg, mivel a lakosságban erős fenntartások voltak a tervezettel szemben. A javaslatra a francia nemzetgyűlés 1954 augusztusában mondott nemet. Vészmegoldásként létrehozták a Nyugat-Európai Uniót, amely a tagállamok kollektív védelmi megállapodását jelentette. Ám a szervezet sosem tudott igazán jelentős biztonságpolitikai szerepet betölteni, mert kezdetben a NATO, majd később az EU minden cselekvési jogkörét átvette, amiért gyakran „fogatlan bólogató testületként” gúnyolták. A szervezet feloszlatását a Lisszaboni Szerződés keretében, logikus lépésként jelentették be.
A következő kísérletet 1961-ben tették a közös, nemzetállamok felett álló külpolitika megteremtésére, amely Christian Fouchet, Franciaország dániai nagykövete nevéhez fűződik. A Fouchet-terv szerint az Európai Közösségnek elsősorban közös kül- és védelempolitikát kell kialakítania. A tervezet mögött Charles De Gaulle állt, a francia elnök ugyanis attól tartott, hogy Európában egyre inkább gyengül Franciaország befolyása, így Párizs kezdeményezően akart fellépni az európai színtéren. A Fouchet-tervről azonban több módosítást követően sem tudtak konszenzust elérni, így ez is füstbe ment.
A két kísérlet kudarca azt mutatta, hogy az egyik leglényegesebb elemben, a közös európai külpolitika alakításában csak igen lassan lehet előrehaladást elérni, a közösség tagállamai ugyanis nehezen mondanak le a szuverenitásuk ezen részéről. Ugyanakkor a közös külkereskedelmi politika volt az egyedüli olyan szakterület, ahol gyorsabb haladást sikerült elérni, amit részint a kényszer szült. Az egységes gazdasági térség például szükségessé tette a harmadik országokra kivetett nemzeti védővámok megszüntetését. A fejlődést jól mutatja, hogy már 1970-re az összes fontos kereskedelempolitikai hatáskört átruházták Brüsszelre.
Az európai országokat a hidegháború vége késztette arra, hogy szorosabban együttműködjenek egymással a külpolitikai kérdésekben. Ennek első lépése az 1986-os Egységes Európai Okmány volt, amelyben deklarálták a közös európai külpolitika kidolgozását. Az európai országok fellépését az motiválta, hogy nem kívántak „a nagyhatalmi érdekek játékszerévé válni”.
Az 1990-es évek elejének történelmi eseményei jelentős fordulópontot jelentettek. A Szovjetunió felbomlása, Németország újraegyesítése, új keleti államok megjelenése, valamint a rendszert váltó államok újfajta szuverenitása ráébresztette az európai országokat, hogy már nem elegendők a korábbi együttműködési megállapodások. Ezért az Európai Unióról szóló 1993-as szerződésben már kiemelték a külpolitikai együttműködés fontosságát.
Az áttörésre azonban még várni kellett, méghozzá 2007-ig. A Lisszaboni Szerződés decemberi aláírásával, majd 2009. január 1-i hatályba lépésével úgy látszott, új fejezet kezdődik a közös Európa életében, kiemelt szerep hárul az uniós külpolitikára. Létrehozták az EU külügyi és biztonságpolitikai főképviselője, az „EU külügyminisztere” posztját, létrejött az Európai Külügyi Szolgálat és magasabb szintre emelték a közös biztonság- és védelempolitikát. Bár az Európai Parlamentnek csekély beleszólása van az uniós külpolitika irányításába, az EP kezdettől fogva támogatta az önállósodás folyamatát, valamint azt, hogy a tagállamok mondjanak le szuverenitásuk egy részéről.
Úgy látszott, hogy a pénzügyi válság még inkább megerősíti ezt a külpolitikai integrációt, hiszen a nehéz gazdasági helyzetbe került tagországok eleve rá voltak kényszerítve az együttműködésre.
A menekültválság azonban kétségtelenül új helyzetet teremtett. Azzal, hogy a visegrádiak elutasították a menekültek kvóták szerinti befogadását, egyre távolabb kerültek Brüsszeltől. Igaz, később megindult a visszarendeződés. Prága és Varsó valójában nagyon is támogatják az EU-nak például az Oroszországgal szembeni politikáját. E tekintetben Pozsony sem nevezhető kivételnek még akkor sem, ha Szlovákiában is engedélyezik a Szputnyik V oltóanyagát, amelyet az Európai Gyógyszerügynökség belátható időn belül aligha fog jóváhagyni.
