Ez a baj a diktatúrákkal. Nem maradnak otthon. Folyton emelniük kell a téteket, és ha odahaza már minden lehetőséget kimerítettek, akkor látványos külső akciókra van szükségük az önigazoláshoz.
Roman Protaszevics ismert és fontos ember Belaruszban, de Lukasenko aligha csupán a 26 éves újságíró-blogger kézre kerítése kedvéért üzent hadat Európának. A túlélési ösztön munkált benne: bármi áron, de még hatalmon akar maradni. Nyilván úgy érzi, hogy nincs más választása, ha el akarja kerülni a börtönt – és most már valószínűleg igaza is van.
A külvilágnak most kellene bizonyítania, hogy a közösen elfogadott nemzetközi szabályok felrúgásának ára nagyobb, mint a várható nyereség. Erre a jelképes lépések már régen nem alkalmasak, Lukasenko csak abból ért, ha ott rúgnak bele, ahol a legjobban fáj: Belaruszt mindenhonnan ki kell tiltani, ami presztízs szempontjából bármilyen értéket jelenthet; elsőként a tokiói olimpiáról, aztán az összes nemzetközi sport- és kulturális eseményről, benne az európai labdarúgó kupákkal. Ahogyan a jelenleg éppen a jégkorong világbajnokságnak otthont adó Rigában tette a lett külügyminiszter, mindenütt a hagyományos fehér-piros-fehér zászlót kell használni a diktátor vörös-zöldje helyett. A rezsim nagyköveteit kiutasítani, a megmaradó, minimális szintű kapcsolatokat csakis Protaszevics megmentése érdekében használni.
Persze nem ez fog történni, és azt is sejtjük, melyik EU-tag lesz az első, amelyik mentegetni kezdi a menthetetlent. Lukasenko a gépeltérítésen kívül is a független sajtó utolsó intézményeinek felszámolásán dolgozik, a korábban Protaszevics által szerkesztett Nexta volt a választási csalás elleni tüntetések fő koordinátora és információs csatornája. Ha a dilis minszki diktátor még a gépeltérítést is megússza, az másoknak is rossz ötleteket adhat.