Azt írja a Guardian, hogy „Villarreal teljes lakossága elférne az Old Traffordban, és még 23 563 hely üresen is maradna”. Bizony, kisebb település képviseletében eddig csak a Bastia és a Monaco volt európai kupadöntős. Azért a Villarreal együttesének meglehetősen csinos közelmúltja van: a csapat 2004-től négyszer került a legjobb négy közé a kontinentális klubtornákon, egyszer a BL-ben is elődöntős volt, most pedig finalista az Európa Ligában.
A ma esti ellenfél a Manchester United.
A brit vetélytársról Marcos Senna, a Villarreal brazil-spanyol kettős állampolgárságú legendája, a 2008-as Európa-bajnokcsapat dél-amerikai tagja így beszélt: „A mindenható United ellen nincs vesztenivalónk.” Aztán hozzátette: „A spanyol futball nehéz puttonyt hordozott az 1964-es Eb-aranyéremtől évtizedeken át. De kétezer-nyolcban, az olaszok elleni negyeddöntőben levetettük a hátizsákot, majd elnyertük az Európa-bajnoki címet. Azt remélem, ilyesmi történik a Villarreallal is. Az ötödik, végre győztes európai elődöntőben ledőlt a korlát.”
Kétségtelen, az UEFA Kupában 2004-ben a Valencia, a BL-ben 2006-ban az Arsenal, az Európa Ligában 2011-ben a Porto, 2016-ban pedig a Liverpool jutott a döntőbe a Villarreallal szemben. Ám az idei elődöntőben az Arsenal maradt alul. Nem csoda, mert a szerelése színe alapján „sárga tengeralattjárónak” nevezett Villarreal egyetlen meccset sem vesztett a hosszú EL-szezonban. A Karabah elleni játék nélküli 3-0-t nem számítva, tizenegyszer győzött, kétszer döntetlent ért el. Tizenhárom mérkőzésen mindössze nyolc gólt kapott úgy, hogy egymáshoz a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt remekül passzoló, taktikailag ugyancsak kiváló játékosai alig szabálytalankodtak, még csak nem is nagyon ütköztek.
Manu Trigueros mondta is: „A mi klubunknál olyan játékosokat keresnek, akik jól bánnak a labdával. Fizikailag a Manchester United erősebb nálunk, de ha technikailag kihozzuk magunkból a maximumot, nyerünk.” Alfonso Pedraza emelkedetten egészítette ki társát: „Ez életünk meccse. Nem akarjuk elveszíteni.”
Ám a 41 ezres gdanski stadionban, ahova kilenc és fél ezer nézőt engednek be ma este, a spanyol csapattal szemben egy óriás áll, amely háromszor nyert BEK-et, illetve BL-t, kétszer klub Világ Kupát, egyszer-egyszer KEK-et, Európa Ligát és európai Szuper Kupát. S most sem szűkölködik sztárokban, hogy csak Edinson Cavanit, Bruno Fernandest, Paul Pogbát említsük. A portugál Fernandes átigazolásának jelentőségét egyenesen Eric Cantona hajdani szerződtetéséhez hasonlítják Manchesterben, ahol a villarreali Pau Torres „meghallgatásának” is tekintik a döntőt. (A védő azok közé tartozik, akik kiszorították a spanyol Eb-keretből Sergio Ramost; érthető, ha nagy a nemzetközi versenyfutás érte.) Ezzel együtt a United köreiben nagy az óvatosság, egyrészt a Villarreal szűnni nem akaró veretlenségi sorozata, másrészt azért is, mert Unai Emery, a spanyolok szakvezetője háromszor már Európa Liga-elsőségre vezette a Sevilla együttesét, s ő lehetne az első tréner, aki négy diadallal büszkélkedhetne az UEFA Kupa, illetve az EL történetében. Az uruguayi Cavani meg is jegyezte: „Az ilyen mérkőzéseket az apró részletek határozzák meg. Vigyáznunk kell, elvégre Emery edző kiválóan kezeli ezeket a szituációkat.”
Az angol lapok ugyancsak módfelett mértéktartók. Noha Raul Albiol, a Villarreal védője azt nyilatkozta a brit újságoknak (is), hogy a Manchester United a favorit, a szigetországi orgánumok megjegyzik: „A Villarreal labdarúgói számára logikus elfogadni a hátrányos helyzetet. A La Ligában is ehhez szoktak a Barcelonával, a Real Madriddal, az Atleticóval szemben. Vagyis elővigyázatosságuk nem jelent semmit.”
A győzelmük különlegesség lenne. De már az is szenzáció, hogy a britek a Yellow Submarine ellen vannak.
