Minden egy politikai gyilkossággal kezdődik. Way Simon, a jóravaló, szelíd kisember merényletet követ el, agyonlövi a diktátor Elnököt. Tettéért életével fizet, helyben leteríti a testőrség. Hátrahagyott búcsúlevelében az Elnököt okolja megnyomorított sorsáért, magányos akcióját ugyanakkor jeladásnak szánja: lázadjon fel az elnyomott nép, söpörjék el a fejétől megfosztott önkényuralmi rendszert, mielőtt utóda átmentené a gyűlölt zsarnokságot.
Ezzel a felütéssel indul A zsarnok halála című regény, Ripp Zoltán most megjelent kötete. A képzeletbeli, mégis sok szempontból ismerősnek tűnő helyszíneken játszódó fikciós mű főhőse Debor Emma, a szépreményű, ifjú újságíró, aki jószerivel véletlenül csöppen a merénylet utáni zűrzavarba. Főszerkesztőjétől feladatul kapja, nyomozza ki, mi vitte rá Simont arra, hogy meghúzza a ravaszt, de a hatalommal kötött alku keretében ne adja közre a merénylő felhívását. Ám a hivatását megalkuvás nélkül gyakorolni akaró Emma szembesülve a tényekkel lerántja a leplet, nyílt vádiratot fogalmaz meg a rezsim urainak nem kis bosszúságára. Azok viszont felismerik benne a példastatuálás ideális alanyát, s az elszánt riporter első számú közellenségé válik. A viharos események sodrában szinte óhatatlanul a lázongók táborában köt ki, mi több, ikonikus alakká lép elő szemükben.
A zsarnok halála azonban nem valamilyen lektűr, nem szimpla sztori, amelyben az újságíró-főhős megdicsőül, az önkényuralom gonoszai pedig meglakolnak bűneikért. Egyáltalán nem. A több szálon futó történet meglepő fordulataival, leleplezéseivel már-már egy politikai krimi izgalmát kínálja. Miközben a vezető halálát követően a hatalom erős emberei között megkezdődik az utódlási küzdelem, az olvasó érzékletes képet alkothat arról, hogyan is működik az állam, ha népnyúzó diktatúra, miféle politikai magatartás szükségeltetik az igazságtalan viszonyok fenntartásához. Itt van példának okáért a gazságügyinek aposztrofált igazságügyi minisztérium, vagy a parlamentarizmust kutyakomédiává alacsonyító képviselőgyülekezet, amely csak arra szolgál, hogy megszavazza az Elnök önös törvényeit. És hát persze az egy személyre épülő önkényuralom üzembiztos működéséhez szükség van jól idomított erőszakszervezetekre. Ilyen az Antiterrorista Szolgálatnak nevezett testület is, amolyan pretoriánus gárda, a rezsim magánhadserege.
Ripp Zoltán nem holmi leleplező pamfletet írt, a regény írói fantáziájának szülötte. Annyi azonban bizonyos, hogy a történész-szerző – aki aktív életében szigorúan tényeken alapuló elemzéseken, monográfiákon dolgozott, s csak nyugdíjasként kezdett szépírásba – bőséges ismereteket halmozhatott fel a mindenkori politika történéseiről, szereplőiről. Mint tavalyi Népszava-interjúban fogalmazott: „Gyenge pillanataimban azzal hízelgek magamnak, hogy elég alaposan ismerem a politika világát, a hatalmon lévőkét, és a tehetetlenségre kárhoztatva ellenzékbe szorítottakét egyaránt. Eszem ágában sem volt azonban kulcsregényt írni, amelyben egyszerűen beazonosíthatók a figurák. Ettől függetlenül persze bárki szabadon felfedezhet analógiákat, hiszen a politika világa változatos ugyan, de az alapképletek, típusok ismerősek.”
A regény valójában azt a morálfilozófiai kérdést feszegeti, lehet-e, szabad-e erőszakot alkalmazni annak érdekében, hogy meg lehessen szabadulni a gyűlölt önkényuralomtól. Ez ugyan az emberi társadalmak örök dilemmája, sokan, sokféleképpen írtak róla a görög sorstragédiáktól napjainkig, de Ripp művében nincsenek elvont példabeszédek, értekezések. Ellenkezőleg, regényét a cselekmény drámai meseszövése olvastatja, éppen úgy, mint a mű panoptikumában felvonultatott szereplők, a figurák szófordulatai, a karakterüket jellemző szövegek. Ami túlzás nélkül mind szépírói bravúr. Könyvét olvasva ilyennek képzeljük a szabadszájú, de az érzékenységét öngúnyba rejtő főhősnő Debor Emmát, vagy a minden hájjal megkent, ravasz Bishop belügyminisztert, aki az elnöki teljhatalom megragadására készülődik, s a rivális utódjelöltek között lavírozva látszatreformokkal akarja szalonképessé tenni az autokratikus rendszert. Aztán ott van a gátlástalan karrierista és élvhajhász nőfaló Prády Erik államtitkár, a rendszer romlottságát megjelenítő figura, aki pontosan látja, minek részese, s ennek révén leplezi le naplója irgalmatlanul a hatalom berkeiben zajló fejleményeket. És a szereplők kavalkádjában feltűnik az ideiglenes államfői tisztet betöltő házelnök, Hardi Albert is, a tőrőlmetszett fasiszta, aki a skrupulusok nélküli kemény kéz politikáját képviseli.
A regény tetőpontján Debor Emma leszámol kényszerű megalkuvásaival, s már félelem nélkül szónokol az utcára tóduló demonstrálóknak. Mint mondja, a hatalom urai szerint ő csupán egy szánalmas firkász, aki pofátlanul pattog, szabadidejében hazát árul, és ugyanígy a lázongókat is senkiházi hazaárulóknak próbálják beállítani. Hazugság – tüzel tovább – s arra buzdít: itt az idő, induljon a „senkik” lázadása. De mond mást is. Beszédében felidézi a merénylő Way Simont, aki úgymond vállalta a bűnt, hogy esélyt adjon a bűnöket teremtő rendszer felszámolására. „Nem tudom, mi származhat egy bűnben fogant lázadásból” – lamentál Emma, majd így folytatja: „Talán semmi jó, csak újabb bűnök. Talán egy jobb világ. Most rajtunk a sor, mindannyinkon, nekünk kell eldönteni, mit vállalunk.” Alighanem ez a regény fő üzenete. Miközben a történet pereg tovább filmszerűen, marad az alapkérdés: vajon fel lehet-e lépni erőszakkal a despoták ellen, ha máskülönben mozdíthatatlanok? Hőstett, vagy bűntett fegyvert emelni? Döntsön az olvasó.
(Ripp Zoltán: A zsarnok halála. Kronosz Könyvkiadó, 2021)
