Iszonyú düh, elkeseredés van a jeles, zömében roma társulat, a Független Színház Békamesék című produkciójában. Ugyanakkor benne van az öröm is, hogy ami fáj, azt az előadás keretében kiüvölthetik magukból. Az üvöltést akár szó szerint kell érteni. A rendező Balogh Rodrigó és Illés Márton darabjának műfaji meghatározása ugyanis punkopera 13 etűdben. Lehet benne segélykiáltásnak beillő, igencsak erőteljes és megemelt hangon énekelni, vagy éppen szöveget mondani. De lehet játékosan gunyorosnak is lenni, kifigurázni a rasszizmust, a gyűlölködést, a kirekesztést. Azt, hogy az alulról jövők útját falak és falak, és megint csak falak állják, ha valamelyest is szeretnének följebb araszolni a társadalmi ranglétrán.
Jelképes, hogy az ősbemutatót a bezárt, azóta is üresen álló, egykori Roma Parlament épülete előtt tartották, a VIII. kerületi Tavaszmező utcában. A hatalmas kapura valaki felírta, hogy „Adjátok vissza a kultúránk helyét!” A bejárat előtt az egyetlen díszlet a nyers téglafal, ami a játszókat is elválasztja a háztól, egyértelművé téve, hogy az már nem lehet a szellemi otthonuk. A téglákon egy-egy szó olvasható: Félelem, Elnyomás, Többség, Nemzet, Asszimiláció, Bűnözés, Pénz… Ezek kapásból meglehetősen sok asszociációra adnak alkalmat. Pódium nincs, a színészek, a zenészek velünk egy szinten, a járdán, az úttesten vannak, mi pedig félkörben állva nézzük a produkciót, ami Kovács A. Máté igencsak intenzív, bravúros, drámaiságot, zaklatottságot sugárzó dobszólójával kezdődik. Ez megadja az alaphangulatot. Érezhető, hogy felkavaró lesz amit látunk.
Egy cigány család sorsát követhetjük végig három generáción keresztül. A felnőtteknek szóló mesében a cigányok lényegében a békák. A mocsárban, a többségtől elkülönítve, kirekesztetten, iszonyú szegénységben élnek. Alig-alig van esélyük az innen való kitörésre. Vészjóslóan balladai az előadásmód. Előre sejthető, hogy ami történik, annak nem lesz jó vége.
Tavaly nyár elején, a pandémia alábbhagyásakor, a Független Színház játszott először Budapesten. A Falunap a Gellérthegyen, ellentétben a mostani előadással, mókás bolondozással kezdődött. Azt imitáltuk, hogy buszos kirándulással érkeztünk egy mélyszegénységben élő község falunapjára. A polgármester fogadott minket, viccelődve feldicsérte a falut, elhallgatva minden problémát, hazugul idilli képet festett. Bejártuk a Gellérthegyet, ami a falut testesítette meg. Útközben elő-előtűntek jellegzetes figurák, isteni fazonok, interakcióba keveredtek velünk, jókat lehetett nevetni rajtuk, párbeszédbe is elegyedhettünk. Remekül rögtönöztek, nem tűntek színészeknek, fölöttébb igaziaknak hatottak.
A Független Színház célkitűzései közé tartozik, hogy hátrányos helyzetű fiatalokat képezzen, helyzetbe hozza őket. Így olyanok is szerepelnek az előadásaikban, akik hasonló környezetből, a fájdalmas nincstelenségből származnak. Ezért is lehetnek annyira hitelesek. De ez nem azt jelenti, hogy kedves műkedvelők. Kifejezőek a gesztusaik, sokatmondó a mimikájuk. Közöttünk mozogva, hozzánk meglehetősen közel sem esnek ki a szerepükből, jól improvizálnak, ha erre van szükség. Tragikumot és komikumot képesek vegyíteni szinte ugyanabban a pillanatban. Színházukkal magukról beszélnek. Saját problémáikat teszik közszemlére, lefegyverző őszinteséggel, bámulatos nyíltsággal. Nem akarják idealizálni a cigányságot. Börtönből szabaduló, agresszívan elviselhetetlen társukról is beszélnek. Az egymás közötti indulataikat is megmutatják. Ez a produkció rémisztő gyilkossággal végződött. Csatárláncba álló férfiak letaszítottak valakit az árokba. Még megnézhettük, amint a rendőrség eltussolja az ügyet. Felsejlettek az egykori cigánygyilkosságok, amikor a rendőrség nem mindig állt a helyzet magaslatán, nem rögzített például időben a felderítéshez szükséges nyomokat.
A mostani produkcióban nincs gyilkosság, ebben a lelkeket öli meg a kilátástalanság, a perspektíva nélküli lét. A fő kitörési lehetőség beállni őrző-védőnek. Strázsálni az ajtóban. Utált kidobóemberré válni. Erre a munkára idővel lehet családtagokat, haverokat is hívni. Elhangzik: „Ha jól megy a bolt, nyitunk többet. Hívhatsz majd több kutyabékát. Te lehetsz a góréjuk. Köztük csak a fajtád tarthat rendet.” Ez bizony nyílt rasszizmus. Totális leszólása egy kisebbségnek. A szereplők gyakran nem egymással folytatnak párbeszédet, hanem velünk szembefordulva mondják a magukét. Közben vizslatnak bennünket, hogyan hat ránk, amit beszélnek, énekelnek. Lényegében protest songok ezek a dalok. Tiltakoznak az igazságtalanság, a társadalmi megkülönböztetés, a fajgyűlölet ellen. Többeknek ehhez kiváló, acélos hangjuk van, amivel érzékletessé tudják tenni az elszántságot, a felháborodást. Feszültség szikrázik a lehűlő levegőben. Dübörög a zene, amit mindössze két muzsikus szolgáltat. A doboson kívül Babindák István foglal helyet a billentyűknél, de fúj is egy szólót, ha éppen arra van szükség. Mindketten belépnek a játéktérbe is. Babindák Istvánnak polgárpukkasztóan kék a haja. Kovács A. Máté disztingváltan jól vasalt, prímán szabott, divatos öltönyben, mellényben, nyakkendőben feszít. Mint egy muzsikus díszcigány. Aki bekerülhet jobb körökbe, kiemelkedhet a társai közül, és ezzel az árulójukká válhat, sok tekintetben meg is tagadhatja őket. Nem véletlenül hangzik el, hogy „Az én szerepem az lesz, hogy díszbékaként igazoljam, milyen szép és befogadó a nem békák világa!” A díszzenész beházasodik a hatalomba. De ettől a büdös kis békáknak csöppet sem lesz jobb, sőt a kiemelkedettet ki lehet játszani ellenük. Rájuk lehet pirítani, hogy lám-lám, aki akar, igyekszik, no és szépen beáll a sorba, az kijuthat a mocsárból.
Le a kalappal a színészek előtt! Oláh Norbert, Bakondi Jázmin, Balogh Orsolya, Varga Dávid személyükkel, magas hőfokú játékukkal hitelesítik ezt a modern kori szenvedéstörténetet. Legvégül az egyik szenvedő, Norbert annyira kiakad, hogy azt üvöltözi ismételgetve, egyre erősödő hangon, hogy „Nem kéne inkább lerombolni ezeket a falakat? Nem kéne lerombolni ezeket a kurva falakat?!” Mérgében fejszét kap elő, és nagy elánnal nekiesik a díszletfalnak. Lever belőle jókora darabot. Hullanak, törnek a téglák. Döbbenetes befejezés, borzongató, felszabadító érzés. Az előadás vége után a közönség tagja közül többen odamennek a falhoz, rúgják, taszigálják, még lebontanak belőle annyit, amennyit bírnak. Ez szép. Legalább jelképesen történjen meg az, amire sajnos a valóságban még keservesen sokat kell várni.
