Kívülről egyszerű családi háznak tűnik, vagy talán téesz iroda volt, amíg szét nem hordták a vagyont azok, akik akkoriban ültek közel a tűzhöz. Ha most ülnének közel, most hordanák szét, bár ez afféle idősíkbeli paradoxon: amit egyszer széthordtak, újra széthordani nem lehet, „összehordani” még csak-csak, visszahordani viszont egészen valószínűtlen.
Már az üzem elrendezése is más, mint a mostanság divatos „multi-design”. Ha affélébe indulnánk, legalább négy ajtón kellene átmennünk, amíg a valódi termelőrészbe érnénk. Sorompó állítana meg még jóval az „objektum” előtt, portás is őrt állna, s ha szerencsénk van, nem kavarodtak el a kérelmeink, jókedve van a titkárnőnek, nem ment el az áram, nem krepált be a távirányító, s így a személyazonosságunk igazolása után egészen a parkolóig jutunk. Ott vár ránk egy biztonsági őr, aki átad a főbejáratnál posztoló másik biztonsági őrnek, az felkísér a titkárságra, kapunk egy kávét a tűsarkúban elénk tipegő junior, senior vagy egyéb titulussal ellátott „office asszisztenstől”, "input-output menedzsertől”, aki aztán telefonon odarendeli a kísérőnket. Végül az akadályokat leküzdve bejutunk a „szentélybe”. Közel persze nem lehet menni senkihez, kérdezni meg pláne, inkább csak a „feeling” kedvéért engedtek be amúgy is, ha már mindenképp a szemünknek akarunk hinni és nem a termelési sajtóközleményeknek.
Meg is lepődünk épp ezért, amikor az első ajtókilincset lenyomva ebben az alföldi kisvárosban rögtön a műhely kellős közepébe csöppenünk. Aki vasútállomás, autószerelő vagy lakatos műhely, netán talpfákat is tároló erdészeti fatelep mellett nőtt fel, annak mindjárt ismerős az illat. Szakavatott parfümőr is nehezen tudná pontosan megmondani, hogy a gépzsír, olaj, oldószer, benzin, alkohol, aceton, festék, csiszolópapír-por, lúg, sav, fűrészpor, műanyagforgács, borotvahab, Flóraszappan, zsíroldó paszta, emberi izzadság, zsebbe rejtett pakli dohány évek óta itt keringő szagmolekuláinak milyen elegyege adja ezt az utánozhatatlan „műhelyszagot".
Ősz üstökök hajolnak a súlyos vasak fölé, tömpe, karcos ujjak bogozzák az apró csavarokat, szögeket. Nincs csend, de nem szól rádió sem, koppanások, zörgések, surranások, csendülések, puffanások szolgáltatnak rapszódiát, mintha ezzel is adóznának a műhely faláról hűvös kacérsággal pózoló meztelen, esetleg félpucér hölgyeknek. Hogy milyen nap, milyen év, hónap jelképei ők, láthatóan senkit nem érdekel, az éves falinaptárak eklektikus összevisszaságban sorakoznak a stoppoló, stancoló, serfelő, tisztító és tágítógépek fölött. A tavaly márciust látszólag logikátlanul követi az idén február, hogy aztán a három évvel ezelőtti július előzze a tavalyelőtti novembert. Talán minden év elején közmegegyezéssel dől el a sorrend, talán van külön felelőse, hogy bizonyos időközönként előrébb vagy hátrébb lapozódjon naptár. De az is lehet, hogy kollektív bölcsesség dönt ebben a kérdésben. Nem kérdezzük, marad ez is műhelytitok.