Ahogyan először beszéltünk hosszabban, az nagyon is jellemző volt elvesztett barátomra, Puhl Sándorra. Miként kollégáim a Sport Tv honlapján helyesen írták: az ösztönös zsenire. Az 1992-es kontinenstornán élete első Eb-mérkőzését vezette, másnap Göteborgból felhívtam malmői szállodájában a szép szabadság jegyében brutálisan beszüntetett Népszabadság című napilaptól, és interjút kértem tőle. Azt mondta, szívesen válaszolna minden kérdésemre, ám az UEFA előírása, hogy bíró az esemény helyszínén nem nyilatkozhat egyetlen orgánumnak sem. Rendben, Puhl úr, mondtam, mert akkor még magáztam, majd egy óra múlva csörgött a telefonom a göteborgi hotelben, és a vonal másik végén ő volt. „Hegyi úr, támadt egy ötletem. Mivel indulok haza, ha a cikkbe beleírja, hogy a Svédország és Dánia között közlekedő kompon beszélgettünk, akkor diskurálhatunk bármiről.”
Azóta sem derült ki, és most már örök rejtély marad, miként tudta meg, hol lakom Göteborgban. Pedig huszonegy közös Sport tévés évünk alatt hányszor szórakoztattuk a stábot e történettel! „A lényeg, hogy megtaláltalak, a többi nem számít” – vonta meg a mérleget szokásos flegmájával. Amúgy minden zrikában benne volt, csak azt nem bírta, ha őt ugratják, pedig az angyali arccal froclizó Nyilasi Tibi tökélyre fejlesztette a macerát.
Több móka nincs, Puhl a pályán egyébként sem ismerte a tréfát. Különben nem nyilvánították volna négyszer is a világ legkiválóbb játékvezetőjének. Ennél is nagyobb szám: az egyetemes futballtörténet óriásai közé tartozott, azazhogy tartozik, amíg labdarúgás van a földkerekségen. Másodszor – az Euro 92 után – azzal jegyezte be magát, hogy 1993 februárjában ő vezette Dél-Amerika és Európa legjobbjának mérkőzését, az Argentína–Dánia találkozót. A dánok először és mindmáig utoljára nyertek Eb-t, az argentinok 1993 óta egyetlen felnőtt tornán nem tudtak győzni...
Aztán olyan jól vezényelte a Dortmund–Juventus UEFA Kupa-döntőt, hogy az európai szövetség visszatapsolta: 1997-ben már a BL-trófeáért folyt Puhl irányításával a Borussia és a Juve csúcstalálkozója. Pedig a negyeddöntő után nem imádták a királyi gárda kegyelmes köreiben. A PSG–Real Madrid visszavágót 97 percig vezette, és Kombouaré éppen a 97. percben fejelte a párizsiak továbbjutását jelentő gólt.
A meg nem alkuvó Puhl úgy ment felfelé, mint az épületen kívül közlekedő lift Los Angeles-i szállodájában. Az 1994-es vb-döntő idején lakott ott. Előtte Bostonban olyan eső után vezette az olasz–spanyol negyeddöntőt, hogy a víz ellepte az autók kerekét a massachusettsi városban. Megúszta szárazon, ahogyan azt is, hogy nem vett észre egy nyilvánvaló szabálytalanságot. Akkor már nagyon jóban voltunk, csak mókából magázott, s amikor rákérdeztem, hova nézett, azt felelte: „Tanulja meg, drága barátom, olyan bíró még nem volt, aki hiba nélkül levezetett volna egy meccset.”
Azért a döntőt úgy dirigálta, mint Lamberto Gardelli Verdi Traviatáját. Pedig hát akadt néhány világhírű „színjátszó” ember mindkét együttesben, hogy az izgága nehéz fiúk közül csak Romariót, Violát, Roberto Baggiót említsem. A brazil–olaszt olyan magától értetődően vezényelte a Rose Bowlban, akár az Ónod–Varbót a megyei I-ben, pedig a pályafutás csúcsa előtt izgult nagyon. A híresen jól alvó Puhl azt mondta nekem odakinn: „Már hajnali ötkor felébredtem.” Ehhez hasonló unikum volt, hogy Amerikában elsírta magát, amikor megtudta: rá bízták a mérkőzések mérkőzését. Na ja, a vb-döntő is ritka, akárcsak az ő könnyei.
Habár zokogásról most ne beszéljünk.
Inkább elevenítsük fel: miközben a két ország Himnuszát játszották Pasadenában, ő a magyart dúdolta el. Kétszer. Majd az 1996-os Európa-bajnokságon „csak” az elődöntőig jutott. Anglia–Németország a Wembley-ben, a négy között... Azért az se semmi. Nem mellesleg, az angolokkal búcsúzott, utolsó nemzetközi meccsét az olasz–angolon vezette 2000 novemberében, egy hónappal az után, hogy bemutatkozott a Sport1 szakkommentátoraként.
Egyenes, hiteles, kivételes tehetségű ember volt, büszke vagyok arra, hogy mellette ülhettem, az untermanja lehettem annyiszor. Angyalföldhöz nem csupán a Lomb utca, a Sport Tv fűzte. „Nyolcvannégy szeptemberében a Vasas–Csepel meccsen sípoltam először az NB I-ben. Nyert a Vasas 3-0-ra, nekem meg örökre a Fáy utca maradt a kedvenc magyar pályám” – emlegette sokszor.
Elköltözésével szegényebbek és szomorúbbak lettünk, ám legalább a tekintetünk iránya nem változik.
Eddig is felnéztünk rá.
