„Ó, pannonok, ó hunok! Kövessétek az egyenlőséget, mely meghozza a szabadságot. Jobb az anarchia, mint az átkozott monarchia. Gyalázat alávetve lenni az uralkodónak, mint a lovak kocsisuknak. Isten parancsai és a természet törvényei előtt hajoljatok meg. Ó, pannonok, ó hunok! Ragadjatok fegyvert, és állítsátok helyre az osztályok egyenlőségét.”
„Vitéz magyarok! Keljetek fel, irányozzátok diadalmas fegyvereiteket esküdt ellenségeitekre. Igyatok a zsarnok véréből, mert az bilincsekbe ver, és kardját szívetekre irányozza. Fegyverre, magyarok! Semmisítsétek meg, irtsátok ki őket, tetemeikből hegyeket hányjatok.”
„Ha nem bír rablánczra fűzni titeket, megvásárolt hadait küldi ellenetek. Bilincsekbe veri nejeinket, elnyeli vagyonunkat, nyársra húzza gyermekeinket. Fegyverre, magyarok!”
„Az udvar által megvásárolt nagyok a hatalmas nemzet leigázására fizetett hadakat használnak, amelyek rendjelekért elárulják hazájokat. Fegyverre, magyarok!”
„Reszkess, gyilkos zsarnok, a leszámolás napja felvirradt.”
Olvasóm bizonyára csodálkozik ezeken az idézeteken, s jól is teszi. Illő dolog egy alattvalótól efféle pimaszságokat írni és terjeszteni felséges uralkodójáról? Nem illő. Én is csak azért hozakodtam mindezzel elő, mert május 20-a van, a Martinovics-féle összeesküvésben elítélt „forradalmárok” kivégzésének évfordulója. A „forradalmárok” szót azért voltam kénytelen idézőjelbe tenni, mert forradalomról azokban a hónapokban Magyarországon szó sem volt, sőt, a „forradalmárok” által dicsőített Franciaországban is már az „ellenforradalom” szelleme közelgett egy 26 éves alacsony korzikai tüzértábornok személyében, aki a forradalmi események végére egy császári koronával gondolt pontot tenni.
Nagyjából ebben a korszellemben fogalmazódtak a fentebb idézett sorok, amelyeket Fraknói Vilmosnak a Martinovics-féle összeesküvésről szóló könyvéből idéztem „Reszkess, gyilkos zsarnok, a leszámolás napja felvirradt.” Erős szavak még oly sok idő múltán is, nem csoda, hogy a kedves üzenet címzettje megorrolt miattuk, és mindent meg is tett érte, hogy a szerzők személye homályban ne maradjon.
„Igyatok a zsarnok véréből.” Azért ez több a soknál, s minő furcsa belegondolni, hogy valaha ily vérszomjas kommunikáció uralta a hazai „ellenzék” stílusát! Méghozzá egy oly korban, mikor az egymás közötti érintkezés nyájas voltára mindenki ügyelt. Leírták, hogy 1795. május 20-án, mikor Laczkovics János huszárkapitányt a vesztőhelyre kísérték, a Vérmezőn tolongó tömegben meglátta egy régi ismerősét, és nevetve odakiáltott neki: „szervusz, Latinovics!” Ám a régi ismerős elfordult tőle, mire a huszárkapitány az őt kísérő fegyvereseknek mondta méltatlankodva: „nézzétek, ez még szégyenli, hogy ismert”.
Az efféle történelmi adomák nekem roppant rokonszenvesek, hiszen sokat lehet belőlük tanulni, ha mást nem, akkor illemleckét. Huszárkapitánynak, ha kivégezni viszik, köszönjünk oda. Pannonok, hunok, ezt tanítja nekünk 1795. május 20-nak évfordulója, nem többet. Igaz, nem is kevesebbet.