Sz. Sándor biciklijén a dinamó drótja akkor szakadt el végképp, amikor megpróbálta beállítani a konyhába, és feltámasztani a sámlival, csakhogy amikor már stabilan állt, rájött, hogy vagy tekeri és akkor világít, vagy nem tekeri, de akkor sötétben marad. Ez nem lesz jó – dörmögte, ehhez valami motor kellene, csakhogy a motor is áramról működik, márpedig ha neki lenne árama, akkor az öreg biciklit eleve nem is kellett volna becibálnia a konyhába. Pedig jó ötletnek tűnt. A konyha közepén éppen van hely a biciklinek, és a lámpája simán bevilágítaná a helyiséget. Csakhogy egyszerre nem tud a lámpa alatt ülni, és tekerni a pedált.
Morgott, dohogott, leemelte a sámliról a biciklit, na, akkor szakadt el a dinamó drótja. Megjavíthatná, végül is csak le kéne csupaszítani a drótokat, aztán összetekerni, de már nem lát semmit – észre sem vette, amikor a szürkület belehullott a sötétségbe, mindig ilyen hirtelen érkezik a házra, különösen télen. Aztán, ha összetekerné a drótokat, akkor is, mi lenne? Vagy teker, vagy lát, a kettő együtt nem megy.
Kihajította a biciklit az udvarra, és belebámult az estébe. A kert végében az övéhez hasonló sötét ház körvonalait látta, narancssárga fénnyel villódzó ablakkal. Gyertya – gondolta Sz. Sándor, és megpróbálta fölidézni, hova is tehette azt a gyertyacsonkot, amivel a párja két éve kis híján felgyújtotta a padlóját. Amikor az ÉMÁSZ kikapcsolta a villanyóráját, neki is a gyertya volt az első ötlete. Csakhogy a gyertya mellett elaludt, és a vak véletlenen múlt, hogy felébredt a fura szagra, amikor a gyertya alatt átizzott az alája tett műanyag. Azóta nem gyújt gyertyát.
Most már mindegy is, miért kapcsolták ki nála a villanyt. Ugyanazért, amiért a fél faluban nincs áram. Havonta választania kell, hogy a gyógyszerét váltja ki, a fogsorát ragasztatja meg, a kölcsönét törleszti, amit persze nem a banktól kapott, a tüzelőt fizeti ki, a szemétszállítást, na, azt nem, vagy az ÉMÁSZ-t. A mobilján évek óta csak őt lehet hívni, de ki is keresné, amióta az anyja a temetőben van? Meg is látogatja, határozta el, közmunka nincs, a kert is inkább udvar, jószág sincs, minek, úgyis csak vinné a pénzt, kell az a kis testmozgás.
Másnap délelőtt bement a polgármesteribe, leadta a jelentkezését a közmunkára, betért az útszélibe egy fröccsre, és eszébe jutott, hogy megígérte magának a temetőt. Kitekert hamar. Lesöpörte a faleveleket a sírról, és akkor vette észre a szomszéd síron a műmécseseket. Átnyúlt, kézbe vett egyet, és kattintgatni kezdte rajta a pöcköt. Kigyulladt, elaludt. Még ilyet! Jobb, mint a gyertya – gondolta, és zsebre vágta. Otthon már megbánta, hogy csak egyet hozott. Másnap visszatekert a temetőbe, és a zsebébe tömött, amennyit csak tudott. Mint a filmeken! – ámult a kínai mécsesek remegő műlángjába. Gyakori vendég lett az anyjánál. Amíg a rendőrség nem nyomta be a háza ajtaját, fel sem tűnt neki, hogy mennyire gyakori. A rendőrök azt mondták, vagy ötvenszer volt a temetőben, és állampolgárok jelentették fel. Azok szoktak.