Végre kimondta valaki (konkrétan: a Színművészeti Egyetem „modellváltása” kapcsán) a kapitalista társadalmak döntési mechanizmusának a lényegét: „Aki a zenészt fizeti, az rendeli a zenét!” Végre elhangzott, köntörfalazás nélkül, a maga nyers egyszerűségében: esztétikai és tudományos megfontolások ide, etikai és morális szempontok amoda, sőt: jogi szabályok és előírások még amodább – a döntés tényleges lehetősége pontosan annál van, akinek a kezében az utalványt aláíró toll.
Lehet-e bármi módon másokra erőltetni a magunk ízlését? Igen, ez megtörténhet: nem tisztességes, nem igazságos, és egyaránt rombolja az ízlést és a bizalmat, de mégis lehetséges – és ami lehetséges, azt meg is teszi az, akinek érdekében és módjában áll.
Ne csapjuk be önmagunkat: a jelenlegi társadalmi-gazdasági berendezkedésünkben az utalványt aláíró toll a legnagyobb (ha nem az egyetlen) igazi fegyver. Aki a zenészt fizeti, az rendeli a zenét – egyszerű, világos, egyértelmű.
Illetve... ki is fizeti a zenészt? Valóban az, aki az utalványt aláírja? Ha dolgozom, akkor a munkahelyem bérszámfejtő dolgozója az, aki a fizetésemet kiutalja: ha ő nem írja alá (vagy nem nyomja le az Enter gombot), akkor nem lesz fizetésem. Eszerint ő az, aki a munkafeladataimat meghatározhatja? Dehogyis! A bérszámfejtő: ügyintéző, aki a pénztulajdonosok közvetlen vagy közvetett megbízásából fizet. Az igazi „megrendelő” az, akitől a pénz ténylegesen származik. A többiek csak közvetítők, akik képviselik őt.
Képviselik, mint ahogyan (közvetlen vagy közvetett) megbízókat képvisel a társasház közös képviselője, vagy akár az önkormányzati és az országgyűlési képviselő. Ő hoz döntéseket (ő írja alá az utalványt), de amivel gazdálkodik, az az őt (közvetlenül vagy közvetetten) megbízók pénze.
A társasházi, önkormányzati, országgyűlési képviselő a megválasztásával feladatot, megbízatást, felelősséget kap, nem pedig ajándékot, amelyet tetszése szerint fel-, ki- és elhasználhat. Amiből fizetnek, az nem az ő pénzük, hanem a lakástulajdonosok, a helybéli lakosok, az adózók (voltaképpen a választók) őrájuk bízott pénze.
Persze többszörös újraelosztás zajlik. A társasházi szervek, az önkormányzatok, a parlament vagy a minisztériumok és más közhivatalok sajátos szolgáltatásokat végeznek: többek között ennek az újraelosztásnak a megszervezését, ellenőrzését, nyilvántartását. Az erre szánt pénzkeret is az értéket előállító folyamatok összességéből ered – mi másból is származhatna?
Ha tehát a zenét az rendeli, aki a zenészt fizeti: akkor azoké a rendelés joga, akik ezt az értéket előállítják – nem pedig azoké, akik megbízott vagy megválasztott ügyintézőkként éppen kezelik.
A zenészt a társasház, a település, az ország „befizetői” fizetik: nekik kellene a zenét rendelniük!
Nem tudom, hogy például a költségvetés különféle zsebeibe befolyt összegeknek mekkora hányada az, amit mondjuk a vásárlásai utáni forgalmi adóként végeredményben személy szerint ön fizet be, kedves olvasó. Lehet, hogy csak százezred ezrelék. De akkor is: százezred ezrelék erejéig ön fizeti a zenészt: százezred ezrelék erejéig öné kellene, hogy legyen a döntés joga.
Mindezekkel ön nem fog foglalkozni: ügyintézőket bíz meg vele. Ügyintézőket – és nem új gazdákat! A feladatokat adja át, nem a döntések lehetőségeit! A pénznek csupán a kezelését és nem a tulajdonosi jogokat!
Itt az ideje tehát, hogy ön is megmondja, milyen zenét rendel. És itt az ideje, hogy felfigyeljen arra, ha sikkasztást tapasztal. Ugyanis így nevezik azt, amikor valaki a rábízott idegen dolgot (például a társasház, a település vagy az ország költségvetésébe befizetett pénzt) jogtalanul eltulajdonítja, vagy azzal sajátjaként rendelkezik.