Legutóbbi írásom (egyik) témája Bibó István hasfájása volt; arról írtam, hogy amikor 1956 novemberének első napjaiban kinevezték miniszterré és „(…) meghallottam, hogy jönnek az orosz csapatok, akkor megfájdult a hasam, és akkor éreztem, hogy ez nem is olyan egyszerű dolog”. Nos, maradnék a témánál, s ezért arra kérem azt az olvasót, aki rosszul viseli az efféle altesti témákat, hogy most hagyja ki ezt a rövid kis írást. Célom nem a megbotránkoztatás, hanem a szórakoztatás, a nevettetés, és jó előre jelzem, amiről itt szó esik, az valódi vaskos humor, de: irodalom.
Lehet egyszerű pszichologizálásnak is nevezni, de Bibóra akkor jön rá a hasfájás, amikor életpályája legmagasabbra pontjára jut: miniszter lesz. Mintegy zsigereiben érzi, hogy ennek nem lesz jó vége, és valóban börtönbe (a mennyből a pokolba) is kerül. Fent és lent összekeveredik, felcserélődik. Egyebek között ezt a jelenséget elemzi a XX. század egyik legjelentősebb orosz teoretikusa, az irodalomtudós, filozófus, nyelvész Mihail Bahtyin, a François Rabelais művészete, a középkor és a reneszánsz népi kultúrája című művében (Európa Kiadó. 1982, Könczöl Csaba fordítása).
Rabelais-t, akit Cervantesszel és Shakespeare-rel állít párhuzamba, elhelyezi a nevetés történetében is. Bahtyin (1895-1975) szerint a nevetés történetében az ő koruk fordulópontot jelent, míg a reneszánsz felfogásában „a nevetés mély világszemléleti jelentést hordoz, a világ egészéről, a történelemről, az emberről közölhető igazság egyik leglényegesebb formája”, addig a XVII. század és a rá következő korszakok felfogásában „a nevetés nem lehet egyetemes jelentésű világszemléleti forma; csak a társadalom életének bizonyos részleges és részlegesen tipikus negatív jelenségeihez kapcsolódhat; ami lényeges és fontos, az nem lehet nevetséges (…)”.
François Rabelais (1494-1553) monumentális, Gargantua és Pantagruel című regénye – többek között Faludy György fordította – a vaskos, vulgáris népi humor világa. Bahtyin könyvének hatodik, Az anyagi-testi „lent” képei Rabelais regényében című fejezetében a Bibónál is látott fent és lent, itt: az arc és a fenék felcserélését elemzi. A humor forrása ez a helycsere lesz, mint Bahtyin írja: „A test tótágast fordul”. A kis Gargantua elmondja apjának, hogy hosszas keresgélés után megtalálta világ legjobb fenéktörlőjét.
Majd elsorolja azokat, melyeket kipróbált: „Egyszer egy dáma selyemkeszkenőjével töröltem ki a seggemet, és szavamra, jó volt, mert a puha anyag simogatása igen nagy gyönyörűséget szerzett a végbelemnek; máskor egy dáma fejfedőjét használtam (…); máskor egy nyaksálat; máskor egy atlasz fülvédőt, de valami átkozott aranygömböcskék voltak rávarrva, és felsértették az egész hátsó fertályomat (…)”.
Előkerül egy egész botanikus kert szinte minden növénye, levele is. „De végül is azt mondom és állítom, hogy nincs alkalmasabb seggtörlő a pihés kislibánál, feltéve, hogy a lába közé hajtjuk a fejét. (…) Mert csodás gyönyörűség a seggünk lyukának a kisliba puha pihéje és testének enyhe melege (…).”