Beletörik a bicskája annak, aki arra a reménytelennek tetsző feladatra vállalkozik, hogy összeszámlálja a különböző biztosok (kormánybiztos, miniszterelnöki vagy miniszteri biztos) számát. Akár még számolás közben is módosulhat a lista. Van felelőse a kínai egyetemnek, a térségi turisztikának, tankgyárnak, popkultúrának, színházi életnek... Végeláthatatlan a lajstrom, és mindez a kormányzati karcsúsodás jegyében.
Nagyon mostoha sorsra ítéltetett terület, amelyik megbízott nélkül árválkodik. Felvetődik a kérdés, hogy ezek az emberek vajon akkora szervezőkészséggel és tudáshalmazzal rendelkeznek, hogy mérhetetlenül nagy hozzáadott értéket képviselnek e területek fejlesztésében? Vagy csak a felhatalmazásuk végtelen? Vidnyánszky Attila a magyar színházi élet „pápája”, most nincs olyan szelete a színházházművészetnek, amely ne viselné magán a kézjegyét. Az SZFE élére kancellárnak kinevezett Szarka Gábor például számos stúdióbeszélgetésben megmutatta, hogy elefánt a porcelánboltban, mindahányszor feszengett, rendkívül idegenül mozgott ebben a beszédtérben, ám nincs itt semmi kivetnivaló, hiszen ő is Vidnyánszky és a NER embere.
Visszatért a kultúra világába az egyik legsokoldalúbb irodalmárunk és bölcselőnk, L. Simon László is, aki a múzeumi integráció miniszteri biztosa lett. Nem csodálkoznánk, és ez rímelne a Fidesz hatalomtechnikai gyakorlatára is, ha feladatát sikerrel teljesítené, és a végén a Nemzeti Múzeum szervezetébe integrálnák valamennyi múzeumot. Egy letűnt kor szellemiségét idézi a popzene megújításáért felelős biztos intézménye is. A 70-es, 80-as évek zenei komisszárjának, Erdős Péternek a köpönyegébe bújt Demeter Szilárd, aki bombasztikus, az ész trónját megingató politikai megnyilatkozásaival robbant be a köztudatba, majd kisült róla, hogy egy afféle újkori polihisztor, egymagában irodalmár, filozófus, múzeumi szakember, a zenei élet, szélesebben a popkultúra szakértője.
Önkéntelenül adódik a kérdés: ha ennyi biztos szükségeltetik a gazdasági és társadalmi élet működtetéséhez, akkor mivégre vannak a szakhatóságok, hivatalok, a szakapparátusok? Ennyi képzetlen, kevésbé minőségi alkalmazott van az állam szolgálatában?
Az egyik nyugat-dunántúli megyében a 2000-es években nagy ívű úthálózat-fejlesztési programba fogtak. Elavult, korszerűtlen úthálózat szőtte át a megyét, és már tapintható volt az igény a fejlődésre. Nem volt kinevezett biztos, pusztán egy útépítőmérnök végzettségű megyei önkormányzati elnök, szerteágazó kapcsolatokkal és megérlelt vízióval. Az utak pedig elkészültek hiba nélkül.
Külön fejezet a közösségi közlekedés. Két minisztérium is felügyeli vagy tulajdonolja az ágazatot, amit emberemlékezet óta Fónagy János jelenlegi államtitkár neve fémjelez. Volt már miniszter, most a nemzeti vagyon kezelésért felelős minisztérium parlamenti államtitkára. Azonban nemcsak hivatalnokként, államtitkárként tartja kezét a közlekedés ütőerén, hanem miniszterelnöki megbízottként is felelős a közösségi közlekedés alrendszereinek összehangolásáért.
Azt természetesen látni kell, hogy ezen biztosi rendszer mögött az a szándék húzódik meg, hogy a politika uralma alá hajtsa a társadalmi és gazdasági életet. De alighanem arra is alkalmas, hogy a NER hűséges embereit biztos és busás jövedelemhez juttassa.