Csábító lenne elkalandozni a Magyarországon született Skóciai Szent Margit királyné regényes élete felé, de itt inkább a férjét, III. Malcolmot idézzük föl. A XI. században jókat háborúzott Angliával, elesni is az angol lovagokkal vívott csatában esett el, fiával, Edwarddal együtt, hogy azután kilenc napra rá a fájdalomtól a királyné szíve is megszakadjon. Ha van ezeréves konfliktus, akkor a skót-angol viszály az.
A skótok három sikertelen próbálkozás után végül 1707-ben egyeztek bele, hogy formálisan összeolvadjanak Angliával, miután a két ország perszonáluniójának élén akkor már több mint száz éve VI. János skót király és utódai, tehát nem „angolok” álltak. Az így létrejött Nagy-Britannia idén 314 éves – és megint veszélyben van. A 2014-es skót függetlenségi népszavazást a hosszú autonómia törekvésről rendezett 1997-es referendum alapozta meg. A skótok (ha nem is mind) meg voltak győződve róla, hogy London túl messze van, és az angolok igazságtalanul kormányozzák őket. 2014-ben 55:45 arányban mégis úgy döntöttek, hogy jobb a békesség és a stabilitás, maradjanak inkább együtt. Londonban ezzel elintézettnek vették a dolgot, de Edinburgh-ben nem teljesen.
A rövid és viszonylagos nyugalmat a Brexit borította föl. Skócia lakosai 62 százalékban az EU-ban maradás mellett voltak, de az angol és walesi választók akaratuk ellenére kivitték őket onnan. Nem használt a tartós konzervatív kormányzás sem, amelyet a hagyományosan balra húzó skót többség egyre nehezebben visel. Boris Johnson miniszterelnök pedig jobb, ha be se teszi a lábát Skóciába, mert azzal csak árt az egység ottani híveinek és a toryk választási esélyeinek.
Nicola Sturgeont, a skót kormány fejét, ha nem lenne nő, akár új Malcolmnak is nevezhetnénk. Egész pályáját a függetlenség ügyének szentelte, és a csütörtöki választási eredmények ismeretében biztosra vehetjük, hogy hamarosan újra hallunk róla: zöld szövetségeseivel ismét függetlenségpárti kormányt alakíthat, és az újabb referendumnak csak az időpontja kérdéses.