Fura fiú.
Magabiztosan áll a járda szélén, egyik kezében cigaretta, lazán, a combja mellé leeresztve, a másik kezét félig-meddig zsebre dugja. Élénk színű steppelt kabát, új cipő, új farmer van rajta.
Szegregátumban született, mondja, s úgy hangzik, mintha ez a két szó nem először szaladt volna ki így a száján. Most már játszi könnyedséggel bújik elő vakítóan fehér fogsora mögül, de lehet, hogy évek teltek el, amíg inkább odabent rejtőzött, kérésre, kérdésre sem mondta ki, vagy ha mégis, dadogva, megakadva a lendületben. Nem tipikus család az övék, folytatja, apja tehetős vállalkozó volt, aki egy napon beleszeretett egy szép cigány lányba, az ő édesanyjába, a szerelem már csak ilyen, még ha nem is tartott soká. Házasság nem jött szóba, s támogatás is csak eleinte érkezett, aztán rendre elakadt, míg végül elapadt teljesen. Perelni nem volt kitől, a férfi angolosan külföldre távozott, tán még nevet is cserélt, vagyonát pedig kajmán-szigeteki kamucégek mögé rejtette el.
Nem szereti az apját. Ez volt a második, hűvösen kipréselt mondat, s mintha a tavasz első langyosabb napsütését épp élvezni kezdő méhek is fázósabban cipelnék miatta virágportól sárgálló testüket. Mélyet szív a cigarettából, a távolba réved. A lakótelepi játszótér felől boldog gyerekzsivaj foszlányait sodorja erre a szél.
Három éve vett egy nagy levegőt, Bécsbe költözött. Még nem volt tizennyolc, szerencsére egy távoli rokon befogadta, volt hol laknia, volt mit ennie. Először építkezéseken dolgozott, aztán pincérkedni kezdett, de miután egész jó megtanulta a nyelvet, egy közműcéghez került, adminisztrációs munkakörbe. Nem kérdezték, ki fia-borja, ki volt apja, anyja, felvették, munkát adtak, rendes fizetést.
Nem sokkal később anyját is rábeszélte, hagyja hátra az itthoni kórházat, ahol megfeszítve dolgozott, betegeket ápolva, arcpirítóan alacsony bérért. Nem csapot-papot hátrahagyva indult el: fia rábeszélésre műszak végeztével, éjjel vagy hajnalban németkönyvek fölé bújva magolta a der-die-dast. Most már neki is jó munkája van, egy hónapot dolgozik magánbetegek mellett, aztán két hetet pihen. - Jó nyugdíja lesz majd, ha arra kerül a sor, s ez megnyugtat engem. Szeretem az anyámat – mondja, s most már kerül némi lágyság a hangjába.
Azért jött utánunk, hogy megkérjen minket, az arca ne látszódjon. Alig fél órája fotóztuk egy padsorban, ahol a történelem érettségije fölé hajolt. Ezt elmulasztotta annak idején, iskoláról-iskolára vándorolt, csapódott ide-oda, sehol sem érezte jól magát, sehol se volt kedve befejezni, amit elkezdett. Most meglesz ez is, miként meglett nemrég a B kategóriás jogosítvány, abból finanszírozta, amit odakint megkeresett. Önmagában lassan már bízni kezd, de a világ felé még gyanakvó, s inkább azelőtt védekezik, mielőtt támadni kezdik. Egy ilyen fotó felbukkanhat tíz, húsz év múlva, használhatják mások erre is, arra is, higgyük el, ebben nincs semmi paranoia. Ha megtanult valamit az eddigi élete során, az az, hogy jobb nem szem előtt lenni, abból nagy baj nem lehet.