A 9-2 igazán jó eredmény. Immár hatvanöt éve. Amikor még nagy szám volt a Közép-európai Kupa, annak döntőjében a Vasas ennyire verte a bécsi Rapidot a több mint százezer nézővel zsúfolt Népstadionban. Az 1956 augusztusában rendezett találkozón az 1954-es világbajnokság ezüst- és bronzérmesének képviselője találkozott, a harmadik helyért vívott vb-mérkőzésen az osztrákok hármat gurítottak a címvédő uruguayiaknak, a „berni csoda” története meg velünk él örökké. A Rapid bajnok volt 54-ben, 56-ban, 57-ben, a Vasas először csak 57-ben, és mégis...
Az NB I-ben ennél kevésbé nevezetes 9-2-ket játszottak; már csak a legjobb memóriájúak emlékeznek rá, ha nem épp a múlt ködébe veszett, hogy 1980 áprilisában és 1981 decemberében, tehát két egymást követő évben előfordult ilyen végeredmény. Előbb Várhidi Pál edző Kollár – Kolár, Dunai III, Schumann, Tóth József – Kardos (Nagy László), Tóth András – Fazekas, Kiss Sándor, Törőcsik, Fekete összetételű Újpestje tömte ki a Békéscsabát, majd Verebes József szakvezető Kovács László – Csonka, Hlagyvik, Mile, Magyar – Hannich, Póczik, Burcsa – Szabó Ottó, Szentes, Hajszán felállású Győri ETO-ja szórta meg ugyancsak kilenccel az Ózdot. A borsodi klubra ne tessék legyinteni: az 1981-es szezonnyitón 4-3-ra győzött a „Mágus” kisalföldi csapata ellen, majd 4-2-es félidő után 4-4-et játszott az FTC-vel, amelyet 25 ezer néző előtt fogadott. Az évad első öt hazai bajnokiján összesen 87 ezren voltak a Kohász-pálya lelátóin, az átlag 17 400-ra rúgott. (A Covidot közvetlenül megelőző időkben ez egy teljes forduló „messzemenően kedvező” látogatottsági adata – nem középértéke – lett volna.)
Most Budafokon zárt kapuk mögött hintett a Paks, bár az ember arra gondolt, a házigazdák épphogy félreértették a nyitást. Ahogyan mindenütt a teraszokat, úgy a huszonkettedik kerületi pályán a futballkapukat tárták ki... De lehet, hogy Póser, a vendéglátók hálójának sanyarú sorsú őre még mindig sokkal jobban járt, mint a kitóduló tömegek, magam mindenesetre nem tolakodtam szörpözni – alkoholt nem iszom –, ahogyan nem tervezek egyhamar moziba vagy színházba menni sem. Jobb az elővigyázatosság, ha erről a sokakhoz hasonlóan óvatlan budafokiak megfeledkeztek is a számukra oly viszontagságos délutánon.
A Paks előtt azonban nem csak a vesztesnek kell meghajolnia, mert a tolnai csapat valamelyest ráirányította a figyelmet az amúgy teljességgel érdektelen NB I-re, melynek nívójáról híven tanúskodik, hogy a felcsúti csapat a második helyen áll. A kilenc az kilenc, ezen a győztes szempontjából nincs mit magyarázni, miként azon sem, hogy a legtöbb gólt (71-et) a mai első osztályban a Paks érte el. A játékosként ötvenszeres válogatott, a mindmáig utolsó magyar vb-résztvevők közé tartozó Bognár György edző akár vidám is lehetne, ha nem küzdene a koronavírus aggasztó utóhatásaival. A tréner labdarúgóként nyolcasokban volt benne: 1982 nyarán, egy zaragozai nemzetközi tornán, amelyet a Manchester United nyert meg, az MTK 8-1-re zúzta szét a Honvédot, majd 1984 márciusában, a tavaszi bajnoki nyitányon a kispestiek 8-0-lal vágtak vissza.
Hogy aztán a Hegedűs – Lorentz, Böde (Szélpál), Tamás, Szabó József – Papp, Bognár István (Szakály), Balogh (Haraszti) – Hahn, Ádám (Sajbán), Nagy (Szabó Bálint) összeállítás lesz-e olyan maradandó, mint a hajdani újpesti vagy győri formáció, azzal kapcsolatban erős kétségeim vannak, de hát már régen nem Fazekas, Törőcsik, Hannich vagy Szentes a mérce. Olyannyira nem, hogy nagy tételben mernék fogadni rá, a szereplőkön kívül senki nem sejti, melyik együttes kezdő tizenegye volt ez: Bíró – Bereczki, Petrók, Keresztúri – Varga, Mészáros, Oláh, Nagy, Szekeres – Bubcsó, Baranyi. Elárulom, negyedszázada a Csepel lepte meg ebben az összetételben kilenccel a Békéscsabát. A bajnoki mérkőzésen 500 nézőt jegyeztek. Azaz „a magyar futball jelenlegi helyzete” legalább huszonöt esztendeje tart. De az ezúttal háromszor bezörgető, huszonkét gólos Hahn János és paksi társai legalább kavicsot dobtak az állóvízbe.
Egyszerre kilencet.
