A hatvanas évek végén nagy felzúdulást keltett Balatonszéplakon, hogy a parti teleksor előtt egyszer csak úgy százötven méter mélységben feltöltötték a tavat. Ahol korábban a településnek eredetileg nevet adó „lidó” volt, ott tízemeletes SZOT-üdülők épültek és hatalmas kemping nyílt. Apellálni persze senki sem mert, a részben kitelepített, zömmel rendszeridegen polgárok örültek, hogy megtarthatták a nyaralóikat. Némi gyaloglás árán azért így is elérték a tavat.
Fél évszázad múltán sok minden megváltozott. A SZOT és a szervezett üdültetés rég a múlté, az üdülőkből apartmanházak lettek, sőt körülöttük is tucatszám húzzák fel az újabb társasházakat, szorgosan irtva a mára óriásira nőtt, árnyat adó fákat. Egy dolog azonban pont olyan, mint régen: a nagyléptékű fejlesztés úgy folyik, hogy a kutya meg nem kérdezi a helybeli tulajdonosokat, ők mit szeretnének.
Legújabban egy vitorláskikötőnek örülhetnek a széplakiak. Háromszáz méteres mólót tervez építeni egy vállalkozó a tóban, ami így nem mond semmit, de képzelje mindenki maga elé az Ezüstpartot: annak a mélysége kétszer. A „szakértők” eskembeskem megígérték, hogy ez a móló – az összes többi hasonló műtárggyal ellentétben – nem fogja eliszaposítani a vizet, nem teszi tönkre a tőle nem messze lévő másik kikötőt, és úgy lesz jó, ahogy lesz.
Egyébként meg ha a „szakértők” nem mondtak volna semmit, a tengeri méretű kikötőt akkor is meg lehetne építeni a sekély déli vizekben, hiszen a kormányhivatal úgy döntött. Siófok városa elutasította ugyan a tervet, a helyiek is lázadoztak ellene, de ez nem érdekel senkit: a Balatonnál manapság így dőlnek el a dolgok. Ahogy ötven éve mondták errefelé, amikor tehetetlenül bámulták az addig vízparti telkükről, hogyan telik meg előttük a töltés ragadós, szürke iszappal. Nincs mit tenni, ezt akarja a párt.