Azt a politikusi idézetet olvastam egy internetes lapban: „Két hónap múlva majd nézhetjük azoknak a kipingált arcú, fanatikus futballszurkolós szelfijeit a Puskás Arénából, akik évek óta szakmányban fikázzák a magyar focit, és ma a leghangosabban ágálnak a tervezett telt házas meccsek ellen.”
Az üzenet nyilván nem nekem szól, már csak azért sem, mert nem drukker vagyok, így nem is szokásom kipingálni a képemet. Az viszont szín igaz, hogy évek, sőt évtizedek óta bírálom a magyar futballt, bár a „fikázás” kifejezést finomítanám.
S négy napja visszamondtam az akkreditációmat.
Ez persze nem közügy, és nem is biztatok senkit, hogy szintén maradjon távol az Eb-től, mert mindenkinek magának kell eldöntenie, akar-e júniusban 67 ezer néző között közlekedni és ülni. Csupán az késztetett írásra, hogy a bejegyzés szerint a jelenlegi magyar labdarúgást egyszerűen imádni kell, s hogy legalábbis logikusan zajlanak majd zsúfolt lelátók előtt az Európa-bajnokság budapesti mérkőzései.
Arról, hogy milyen a 2011 óta velünk – és soha nem látott nagy dohányból – élő futballrendszer, aligha nyitható hosszú vita, hiszen az Eb-részvételről csakis a huszonnégyes mezőny, azaz a létszámemelés következtében lehet beszélni. A legutóbbi selejtezőkön speciel negyedik volt a magyar csapat egyetlen csoporttárs, az inkább baltás gyilkosáról, mint labdarúgásáról elhíresült, baráti Azerbajdzsán válogatottjának megelőzésével. Ez nem megítélés kérdése, hanem tény. Miként az is faktum, hogy a kvalifikációs szakasz harmadik vagy negyedik helyéről 2016 előtt lehetetlen volt bekerülni a szereplők közé. De a válogatott még mindig jobb, mint a szánalmasan szerény színvonalú magyar bajnokság, amelyet a magyarok többsége nem „fikáz”, mivel hidegen hagyja az egész. A NERB1-ben, amelynek összetételében megvalósult, hogy „kicsit savanyú a narancs, de a miénk”, élcsapat lehet a felcsúti, és biztos pont a kisvárdai vagy a mezőkövesdi együttes, jóllehet ezek a csapatok alig jobbak, ha jobbak egyáltalán, mint voltak rendes megyei első osztályú korukban. Ellenben konkurálnak a mai Honvéddal, MTK-val, Újpesttel, mert a nívó a magyar futball dicsőséges évtizedeiben elképzelhetetlen módon visszaesett.
Ám korántsem ez most a lényeg.
A legfontosabb az élet. Márpedig az égvilágon senki nem tudhatja, milyen lesz a helyzet júniusban. Bakuban és Szentpéterváron fél házat vállaltak előzetesen, Amszterdamban, Bukarestben, Glasgow-ban, Koppenhágában, Londonban a kapacitás harmadát-negyedét használnák ki, Münchenben a legjobb esetben húsz százalékra készülnek, míg a tudvalevőleg hanyatló Nyugat további városai közül Bilbao, Dublin és Róma egyelőre zárt kapuknál tart. (Bilbao helyett jelentkezett Sevilla, ám a fogadtatás még az eddigieknél is bizonytalanabb.) Hozzá kell tenni, hogy egyetlen rendező város sem garantál semmit, azaz visszaléphet még a húsz-huszonöt százalékos feltöltöttségtől is.
A kivételes telt házas terv, a vakmerő magyar program mögött az „átoltottság” áll. Azért az idézőjel, mert emlegethető akárhányszor, mégis erősen kétséges, hogy bekövetkezik. Több mint négymillió ember regisztrált ugyan az oltásra, de sok millió meg nem. Mi lesz azokkal, akik nem jelentkeznek? A kormányfő azt mondja: vagy oltatunk vagy megfertőződünk. Ám nem ez a két eset létezik. A harmadik ugyanis az, hogy nem oltatunk és fertőzünk. Nagyságrendileg tehát annyi potenciális terjesztő van, mint ahányan feliratkoztak. S még az első oltáson túljutottak sem feltétlenül jutottak túl a nehezén.
Ráadásul, ahogyan az utcákon látom, már jó ideje rengetegen meg merik tenni, hogy nem viselnek maszkot, így aztán nincsenek illúzióim a nyári „bátorság” felől. Ez tovább rontja a helyzetet, mert 25 ezer honfitársunk már meghalt, s e szörnyű veszteség mégsem tálalható úgy, hogy egy aréna harmada. Szegények szeretteinek aztán lehet mesélni a nagy ívű stadionépítésekről...
Egyaránt nyolc labdarúgó világ- és Európa-bajnokságról tudósítottam a helyszínről. Ám, ha ezúttal a képernyő előtt légúti gondok nélkül tudnám nézni az Eb meccseit, arról viszonylag boldogan küldenék egy szelfit.
