Múlt heti írásomban már megemlítettem, sőt idéztem is abból a könyvből, amiről most írni szeretnék. Balassa Péter Észjárások és formák – Elemzések és kritikák újabb prózánkról, 1978-1984 (Tankönyvkiadó, Bp., 1985. Műelemzések kiskönyvtára) című kötetéről van szó; ebben kapott helyet az Egy regény mint gobelin című esszé is, amely Esterházy Péter „mozdulatát”, gesztusát elemzi. Az öt éve elhunyt író ugyanis Ottlik Géza (1912-1990) hetvenedik születésnapjára egyetlen rajzlapra lemásolta az Iskola a határon című regényt.
Ez az esszé zárja Balassa könyvét, míg a kötetet nyitó tanulmány nem más, mint saját Ottlik köszöntője, amely az Ottlik és a hó. Egy motívum története Ottlik Géza művészetében, hetvenedik születésnapjára címet viseli. Balassa e tanulmánya a Jelenkor folyóirat 1982. májusi számában jelent meg, míg Esterházy gobelinje a (régi) Mozgó Világ 1982. májusi számának a mellékleteként (és még legalább egy tucat folyóirat működött azokban a komcsi időkben).
Ottlik tehát a kezdet és a vég Balassa számára, mint a kötet Előszavában írja: „Prózánk megújulásának gyökerei, véleményem szerint az itt legidősebb Ottlik Géza Iskola a határon-jának megjelenése körül keresendők, míg a fordulatot legélesebben kifejező Esterházy Péter történetesen itt a legfiatalabb író.” Ez azonban csak kronológia, kötetbeosztás, figyelmeztet Balassa: mindez „egyáltalán nem jelenti azt, hogy kettőjük között egyenes vonalú történeti mozgás volna; ilyen természetű linearitás, tudjuk, nem létezik, ráadásul a kötet szerzője óvakodik attól, hogy irodalomtörténetet konstruáljon ott, ahol ennek sem helye, sem ideje nincsen még”.
Mindennek ellenére pontosan azt állítom, hogy Balassa e kötete, ha nem is irodalomtörténetet, de kánont konstruált, a XX. század végi magyar próza kánonját. A könyv címe rímel a fiatal Lukács György nevezetes A lélek és a formák (1910) című esszékötetére. A kötet tizenöt tanulmánya sorban Ottlik, Mészöly Miklós, Mándy Iván, Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky János, Nádas Péter, Csalog Zsolt, Lengyel Péter és végül Esterházy műveit elemzi. (Mészöly, Nádas és Esterházy művei több tanulmánynak is a tárgyai.) Figyelemre méltó, hogy két, ma is leginkább költőnek tekintetett szerzőnek – Nemes Nagynak és Pilinszkynek – a prózai munkáiról esik szó.
Csaknem negyven év távlatából nem kérdés, hogy valóban a korszak legjelentősebb alkotóiról van szó, ezt Takaró Mihály & Co-n kívül ma aligha vonja kétségbe bárki. Persze, föl lehet tenni a kérdést, hogy miért nem szerepel Kertész Imre, Spiró vagy Hajnóczy? Balassa előző, A színeváltozásról című kötetében (Szépirodalmi, Bp., 1982) a fentiek mellett/helyett Örkény, Tandori(!), Pályi András, Bereményi Géza és Kornis Mihály prózai műveit elemzi. Ez utóbbi kötetben szereplő Észjárás és forma című esszében azt írja Balassa: „Sosem volt talán ennyire kánon nélküli a prózairodalmunk, mint ma.”
Állításomat ezért így pontosítom, Balassa Péter ezekben az esszékben, tanulmányokban a kánon nélküli, politikától, irányzatoktól független, sokszínű magyar prózairodalom kánonját teremti meg.