Cigánynak, arabnak, kurvának nem adhatjátok el. Megegyeztünk?
– Honnan tudnánk… kérdezzük meg tőle?
– Azt hittem, fiam, ennyi idős korodra már tisztában vagy az egyes rasszokkal. Legalábbis ezekkel.
– A kurva mióta rassz?
– A kurva, az kurva. Rá van írva a külsejére. Csak van hozzá szemed?
– Van. De ha már itt áll előttem…
– Megmondod, hogy bocs, de közben kaptál egy jobb ajánlatot. Agyő!
Költözni akartak. Régóta tervezték, de nem mertek szólni a szülőknek. Direkt nekik építették a kerti toldalékot, egyetlen közös fala volt a régi házzal, a bejáratot, a kertet együtt használták. Egy ismerősük segítségével külön lakásnak nyilvánították, külön helyrajzi számmal. De még mindig hezitáltak, míg végül a fiú a szülei elé állt.
– Mégis, megkérdezhetnénk, hogy miért?
– Úgy gondoltuk, nem indokoljuk – mondta a fiú.
– Egyszerűen csak mehetnéketek van?
– Úgy valahogy.
– Hát ez fasza! – fakadt ki az apa.
Árulás volt, csúnya árulás. Még talán rosszabb is. Az apja majdnem beleszakadt a munkába, mikor a toldalékot építették, bankbetétje teljesen lemerült. És most nem merik megmondani neki, hogy a lakásért kapott teljes összeget vinni akarják magukkal.
Az első érdeklődő egy doktornő volt a férjével. Végigkritizálták a lakást, és már mentek is. A második egy középkorú nő, aki idős anyjának szerette volna, de mivel öt lépcsőfok vezetett az ajtóhoz, meg sem mászták. A következő hölgy manikűrszalont szeretett volna nyitni benne, elküldték.
Még sokan jöttek, de a házrész valahogy senkinek sem kellett. A fiú apja, valahányszor új érdeklődő tűnt fel a színen, kiállt házának ajtajába, s terepszínű mellénye előtt összekulcsolt karjaival, szintén terepszínű katonasapkájában végig követte, ahogy jövet is, menet is elhalad a közös gyalogúton. Oda sem morrantott senkinek, pedig néhányan ráköszöntek, vagy csak annyit mondott, hogy: Adjon isten!
Aztán megjelent egy sötét bőrű férfi, mikor meglátták, megtorpantak. Rájöttek, hogy semmiféle taktikát nem dolgoztak ki erre az esetre.
– Meg szabad nézni? – kérdezte a férfi, és már ment is föl a lépcsőn. Félreálltak az útjából.
Intelligensen, érdeklődően kérdezett, nem fitymált le semmit, sőt. Látták az arcán, hogy tervek forognak a fejében, amint helyiségről helyiségre halad. Az árra rá se kérdezett, szóba se hozta. Negyedóra elég volt neki mindenre.
– Tetszik – mondta végül. – Kifejezetten tetszik. Megengedik, hogy még egyszer visszajöjjünk?
Azt mondták, hogy igen.
Kikísérték a kapuig, s mikor jöttek vissza, az apa elébük állt.
– Remélem, elküldtétek a picsába.
– Hogy küldhettük volna el, apa! Egy intelligens…
– Nem érdekel! Tőlem miniszter is lehet, ez akkor sem teszi be ide a lábát!
– Még az sem biztos, hogy…
– De biztos! Hát nem néztétek meg? Hová tettétek a szemeteket?
– Még ha rassz is, attól még lehet rendes ember – szólalt meg a lány.
– Lehet! Esetleg! De ne akarjátok, hogy ezt én derítsem ki.
A saját házamban! Derítse ki más!
– Nézd, apa…
– Nincs nézd, apa! Be ne engedjétek ide még egyszer!
Kellemetlen helyzet volt, kifejezetten. Nem elég, hogy úgy szöknek meg tőlük, hogy a zsákmányt is magukkal viszik, még az egyedüli kérésüket sem képesek teljesíteni.
– Ha van isten, akkor hegedűművész. Vagy legalább zenetanár. Vagy… – mondta a lány.
– Ne reménykedj. Apámtól lehet maga az Atyaúristen is, ha egyszer… Szóval találjuk ki inkább, hogy szabadulhatunk meg tőle. Ha tényleg visszajön.
– Mondjál egy millióval többet. Kettővel.
– És ha megadja?
– Hm.
– Mi van, ha azt mondjuk, meggondoltuk magunkat és nem adjuk el a házat?
– Jó, mondjuk azt.
A férfi másnap hívta őket. A fiú elmakogta a telefonba a kitalált mondatot.
– Ne vicceljen már! Tegnap még igen, mára már nem? Ez komoly?
– Komoly. Van ilyen, nem?
– Hát persze. Persze, hogy van. Kérdezhetek valamit?
– Hogyne.
– Az a militáns kinézetű egyén talán az apja volt?
– Ki… kicsoda?
– Aki úgy nézett végig rajtam, mint egy… na, inkább nem mondom.
– Igen, az volt. Ő a másik ház tulajdonosa.
– Aha, értem. Hát, nagy kár. Szerintem a vevő szívesen rátett volna akár egymilliót is az árra, mert nagyon tetszik neki. Tudja, egy kolléganőmről van szó, neki pont ideális lett volna. Magyar hölgy, csak a pontosság kedvéért. A szülei azon a környéken élnek, ő maga is ott nőtt fel. Ezért is áll annyira közel a szívéhez.
– Ha mégis úgy döntenénk, hogy eladjuk, felhívom, rendben? – mondta a fiú. – Megvan a száma.
– Rendben – mondta a férfi, és úgy nyomta ki a telefont, hogy nem köszönt el.
Elmesélte a hívást a lánynak.
– Hát ezt rendesen beszoptuk. Mi van, ha több komoly érdeklődő nem is lesz?
– Lesz, egészen biztosan, csak ki kell várni.
– Itt fogunk megöregedni. A… nem is tudom, milyen apád mellett.
– Hagyd az öreget, a maga szemszögéből igaza van.
– Ha lesz még érdeklődő, rá fogja fogni, hogy buzi. Elhiszed?
– Ne légy ilyen gonosz. Abban is van valami, amit…
Vártak egy hétig, egyetlen érdeklődő sem jelentkezett. Az apa terepszínű mellényét és a katonasapkáját visszacserélte szakadt szvetterére.
– Majd csak akad valaki, ne búsuljatok – biztatta őket.
– Akadt volna… – mondta a lány, de olyan halkan, hogy ne hallja meg.
Közben mind gyűlöletesebbé, mind használhatatlanabbá vált számukra a ház, amit idáig szerettek. A parányi terasz, ahol esténként elüldögéltek egy pohár bor mellett, szűkös lett, fojtogató, miközben a nagyszoba hodállyá tágult, a hálóban, ha leléptek az ágyról, a falba ütközött a lábuk. A szekrények dugig voltak, folyt ki belőlük minden, a színharmónia pedig, amit valamikor olyan gondosan állítottak össze, nevetséges giccsé változott.
– Hívd fel azt a férfit.
– Biztos vagy benne, hogy ezek után érdekli?
– Nem neki kell, és én elhiszem, amit mondott.
A harmadik próbálkozásra érte csak el.
– Nézze, elmondtam a hölgynek mindent, amit láttam, tapasztaltam. A ház nagyon tetszene neki.
– Mi nem?
– Nem is sejti?
– Jó, de azt mondta… szóval… hogy nem magának kell. És hogy a hölgy…
– Magyar. Igen. Ezt mondtam.
– Akkor?
– Mit akkor? Maga tényleg nem érti?
– Nem, nem egészen.
– Na, jó. Beszélek vele még egyszer, és visszahívom.
Vártak. Napokig, hetekig. Jött néhány érdeklődő, megnézték a házat, és kifelé menet a terepszínű ruhába öltözött férfit. Egyikük sem hívta vissza őket. A férfi sem.
