Mit lehetett várni egy olyan populista hatalomtól, amely egy évtizeden át hagyta lerohadni az egészségügyet, a kórházak felújítása, az egészségügyi dolgozók béremelése helyett százmilliárdokból csilivili stadionokat emeltetett, a csicskásaival beszántatta a tudományos életet?
Hát azt, hogy járvány idején focistadionba küldi a népet. A populista logikájával nézve a helyzet meglehetősen egyszerű: aki meghal, az jövőre már nem szavaz. Aki pedig megússza betegség nélkül, az a kormányvezérelt cenzúrának köszönhetően most semmit sem lát a kórházak covid osztályain tomboló horrorból, a dupla fekete nejlonba csomagolt halottak patológiákon emelkedő sötét tömegéből. Ellenben látja majd a hatalmas, csillogó-villogó stadiont, a meccsek közötti kormányhirdetéseket, a focistákkal pózoló kormánypolitikusokat, akik minden mozdulatukkal, lényükkel azt az üzenetet közvetítik, hogy a napi kétszáz halott csak egy elvont statisztikai adat, az igazi valóság a nemzeti nagyság, az erő és a legyőzhetetlenség illúzióját adó stadion.
Másfelől a járványkezelés csődje megmutatta: a kétharmad jó a választásról választásra történő szavazatmaximalizálásra meg a nagyüzemi lopásra, ám valós krízishelyzetben egy komplett csődtömeg. Márpedig minden kiöregedett macsó tudja jól: látványos impotenciát látványos kivagyisággal lehet ellensúlyozni. Legyen csak csillogó foci EB, szóljon csak a háborús propaganda, közben lehet teli torokból mindenki másra kenni a járványkezelés csődjét, lehet két marokkal lopni, és lehet rászoktatni a népet, hogy nincs is abban semmi különös, ha egy ország napi kétszáz halottal üzemel.
Egy ilyen államnyi hazugsággépezettel szemben a demokrata igazi fegyvere a józan ész. Amikor a százmilliárdos focibizniszben érdekelt UEFA közli, hogy a stadionban minden biztonságos lesz, akkor felidézhetjük, ahogy tavaly ősszel hosszú, tömött sorokban érkeztek a drukkerek, és jó részük a maszkot csak a kapuban vette fel. A szövetség pedig valójában soha nem mondta el, hogyan és pontosan mit is állapítottak meg az őszi budapesti emberkísérlet után, hányan lettek betegek. Felidézhetjük, hogy egy olyan hatalom hirdette meg egy járvány csúcspontján a nyitást, küldené iskolába az általános iskolai tanárokat, és rendezne foci EB-t, amely rendre elszaboltálta a tesztelést, amely a második hullám előtti nyári időszakot felkészülés helyett luxusnyaralgatással töltötte, s amely pontosan tudta, hogy a brit mutáns milyen pusztítást hozhat, ám inkább addig szélhámoskodott a nyitási nemzeti konzultációval, amíg az végül minden idők legdrágább konzultációja lett: mára ezrek haltak bele a késlekedésbe.
Ezt a hatalmat most sem érdekli, hogy még a saját orvosai is mondják, a nyájimmunitásnak a közelében sem vagyunk, a magyarok többsége védtelen. Itt és most már rajtunk múlik minden, ez egy olyan meccs, ahol nem a kormány, hanem a vírus diktálja a szabályokat. Vesaliust idézve szabadon: regisztráljunk, oltakozzunk, viseljük a maszkot, mossuk a kezünket, kerüljük a zsúfolt helyeket, hallgassunk az orvosokra, és fütyüljünk a kormányra.