Három műsort pár hétnyi különbséggel végignézni csak magyar artistákkal, erre aligha volt mód az elmúlt évtizedekben. Szétszéledtek ugyanis a nagyvilágban. Gyakran jó pénzért, szép dicsőségért. Nehéz volt őket „összekaparni.” Amikor százéves volt a Fővárosi Nagycirkusz, a jubileumi műsorban mindössze három magyar számot láthattunk. A mostani épület ötvenéves. Nem állítom, hogy csak ennek a kissé megkopott, némiképp korszerűtlen, de itt-ott fel-felújított, megszeretett, ám kinőtt, az artisták Nemzeti Színházának is titulált épületnek a tiszteletére dekkol most itthon a 70 fellépő. Ennek bizony a legfőbb oka az átkozott Covid-járvány. Emiatt világszerte kiüresedtek a porondok. Nem lehet eleget tenni a leggondosabban megkötött szerződéseknek sem. Ebben a szakmában is kitört a munkanélküliség. Nálunk pedig szerencsére akadtak, akik gondoltak egy nagyot, ha úgyis kerek születésnapja van az épületnek, és kényszerűen itthon dekkolnak az artisták, miért ne lehetne kihasználni ezt a lehetőséget arra, hogy ha csak az interneten lehet közvetíteni, akkor úgy, kiadós mustrát tartsanak. Így lett Dinasztiák címmel, A, B és C műsor, mindegyik 3 hétig, hétvégénként 3-szor látható, már a C-nél járnak. Sajnos a járvány is tart még, így ahelyett, hogy új programot mutatnának be, ami nyár végéig fut, feltehetően lesz D is, változatlanul stream formájában.
Ez roppant nagy, tiszteletre méltó munka. Ami az előnye, hogy ennyi magyar artistát láthatunk, az olykor a hátránya is. Seregszemle ez ugyanis inkább, mint tisztán kiváló színvonal alapján válogatott gála. Törvényszerűen bekerülnek gyengébb számok, akár a sorrend szempontjából egyáltalán nem ideális helyre szerkesztve. Öröm például látni milyen remek zsonglőrattrakciók vannak. Az viszont kevésbé szerencsés, hogy egy kimondottan gyenge, izzadtságszagú kerül a C műsorba, ráadásul annak is a második részébe, amikor a fokozás elve szerint, már a legeslegjobbaknak kellene következni. De örüljünk a jóknak! Még gyerekként ott van Varga Riko Manuel, aki tavaly a Budapesti Nemzetközi Cirkuszfesztiválon, a fiatalságot felvonultató Newcomer Show-ban játékosan virgonc, felpörgetett tempójú, ötletes produkciójával méltán vitte el a pálmát. Zsilák Olivér édesapja, Fudi néven, varázslatos egyéniségű, villámkezű zsonglőr volt. A fia is remek kunsztokat mutat be szélsebesen. Érdemes lenne még kicsit a figuráján, a színészi teljesítményén dolgozni. Ez ugyanis mind fontosabb a cirkuszban. A Veres Duo, melynek tagjai, Veres Henrik és Patrik, három évig a Cirque du Soleil-ben is szerepeltek, markáns fazonok. Olyanok, mint két, felnőni nem is akaró, vásott kölyök. Megjátsszák, hogy froclizzák, piszkálják, felhúzzák egymást, és ezzel mind nagyobb teljesítményre sarkalják a másikat. Dittmar Laido is igencsak biztos kezű, gyors. Boldogan, szinte mámorosan, kissé ábrándosan kivirul a képe, ha egy-egy nehezebb mutatványt sikerül végrehajtania. Mindannyian különböző egyéniségek, és ez tükröződik is abban, amit csinálnak. Szép ezt így egymás után látni. Kicsit mintha zsonglőrfesztiválon lennénk.
És fölöttébb szép három cirkuszdinasztia, az Ádám, a Donnert és a Richter lovas számainak egymásba fonódása. Először mindegyikük ad a sajátjából ízelítőt, aztán mozgó lovakon bemutatott látványos gúlában „egyesülnek.” Ez direkt erre az alkalomra készült, és mindhárom műsor szünet előtti száma. Néhány produkció ugyanis az A, a B, és a C programon is „keresztülível.” Ilyen a kedves, de nem különösebben kiugró papagáj- és kutyaszám. Szintén ilyen a Weiss Junior fliegende, vagyis lengőtrapéz attrakció és Richter Kevin ugródeszkacsoportja. A légtornász csapat víg kedélyű, táncos lábú, lendületes, tehetséges. Igaz, még olykor a kettős szaltó sem megy kellő biztonsággal, még nincsenek bonyolultan megcsavart ugrások, de süt, hogy a fiataloknak van ehhez érzékük, szeretik csinálni, minden bizonnyal sokat fejlődnek majd. Richter Kevin mindössze 19 éves, lóháton is derekasan vitézkedik, csikó csapata kirobban az energiától, valamennyi műsornak ez a zárószáma. Öt ember magasságra is ugranak, néha inog az érkezés, időnként kézzel is meg kell segíteni, de láthatóan van bennük szufla, akarás. Mondanám azt, hogy fel tudják paprikázni a hangulatot, mert ezt érzem, de hát szomorúan üres a nézőtér. A program alá felvételről kevert tapsot, ujjongást pedig mesterkéltnek érzem, hiszen látjuk, hogy a széksorokat letakarták, nem ül rajtuk senki.
Emiatt a legnehezebb helyzetben a bohócok vannak, a Könyöt házaspár, meg a hozzájuk csatlakozott Pom Pom. Ez a műfaj végképp nem él meg interaktivitás, a publikum aktív jelenléte nélkül. Ezért nehéz is megítélni a munkájukat. Az azonban látszik, hogy bár igyekeznek a különböző műsorokban mást-mást adni, nincs annyi a tarsolyukban, hogy ennyi időt szellemesen kitöltsenek. Amikor Pom Pom Maka Gyula konferansziéval leül Legyen ön is milliomos!-t játszani, ami egyáltalán nem illik cirkuszba, és semmilyen teljesítmény nincs benne, az mélypont. Kár ilyen töltelék „semmikkel” az amúgy is háromórás műsort hígítani. Nereus Lajoson viszont igazán jóízűt nevettem. Túl a hetvenen, eljátszik egy reszketeg kisembert, aki minden bátorságát összeszedve utcai állólámpára mászik, azon kézen, fejen áll úgy, hogy a lámpa jócskán ki is leng. Bohócosan azt mutatja, hogy ügyefogyott, miközben meglehetősen ügyes. Fia, ifj. Nereus Lajos tányérpörgetésben jeleskedik. Neki is igencsak jó a humora, flegma nyugalmat mímelve hátat fordít a hosszú pálcákon vad iramban „tekergő” tányéroknak, majd „hetedik” érzékkel észleli, ha valamelyik már inog, mindjárt lepottyan. Odanyargal, szélsebesen megforgatja az alatta lévő pálcát, és ettől a bajba jutott, már-már megsemmisülésre ítélt tányér újra magabiztos körtáncba kezd.
Sokadszorra csodálom meg Biritz Ákost, aki a Müpa kiváló cirkusz-színházi együttesének, a Recirquelnek is volt tagja, amint irigylésre méltó mámorral szeli a levegőt. Úgynevezett gurtnin, gumiszíjon tekeri fel magát a légbe, ami totálisan természetes közegének tűnik. Poétikus ez, ahogy a műsorokat rendező házaspár, Füzy Anita és Kranitz Krisztián Silver Power erőemelő produkciója szintén. Egymást emelik fel, közben valósággal összeolvadnak, a két test gyönyörűségesen, szerelmetesen eggyé válik. Kevesen tudnak ennyire bensőségesen, őszintén kitárulkozva beszélni a szerelemről. Remek példa ez arra, hogy mitől lehet komoly, akár nagy művészet a cirkusz, ha igazán jól csinálják.
Ehhez sokan hozzájárulnak, például a kiváló formában lévő zenekar, amelyik döntő többségben nem hagyományos cirkuszi zenét játszva, modern hangzásával hozzásimul az artisták munkájához. A Fővárosi Nagycirkusz saját tánckara fejlődik - ez főleg a C műsor kis revüképeiből látszik –, de azért bőven van hová fejlődnie. A finálé valamennyi fellépő közreműködésével, pezsgős fogadást idéző, temperamentumos táncjelenettel zárul. Van mit ünnepelni.
Ez a három műsor, minden hibája ellenére, bőven bizonyítja a magyar artistaművészet életképességét, kvalitását, indokolt nemzetközi rangját.
