A 2018 novemberében a Milánói Scalaban mutatták be Kurtág György Fin de Partie című operáját. A premieren ott volt Pál Tamás is, aki a mű végén vegyes érzelmekkel távozott, még a tapsot sem várta meg. Erről egy internetes komolyzenei portálon hónapokkal később, - amikor már tudta rendezni a gondolatait - számolt be. Most, amikor úgy tudtuk, ha csak online is, de megtörténik a hazai bemutató, arra kértük, mondja el, tartja-e még véleményét. Ha úgy tetszik, rendhagyó operaajánlónk következik, most az ő szavait olvashatják. - Nekem az tűnt fel először, hogy itt él közöttünk a szerző, és legjobb tudomásom szerint senki sem szólította meg, kérdezte meg őt arról, hogy a műve miről szól. Vagy, ha megkérdezték, nem akart beszélni erről, én mindenesetre nem olvastam, nem hallottam ilyen nyilatkozatát, pedig alaposan utánanéztem. Különösnek tartom, hogy tán meg sem próbálták ezt. (Lapunk próbálta interjúra kérni Kurtágot, de nem jártunk sikerrel, a szerk.)
- Ha most találkoznék a Gyurival – engedjék meg nekem, hogy így hívjam – egészen biztosan megkérdezném, hogy mi vezérelte az opera írásakor - folytatja Pál Tamás. - Az utóbbi időben kialakult róla az a kép - amit a tisztelői és a körülötte lévők is formáltak, és alakítanak folyamatosan -, hogy olyan magasságokba emelkedett személyiség, akit nehéz megközelíteni, a valóságban azonban épp az ellenkezője igaz rá. Emlékszem, hogy mindnyájunk pater familiarisa, mentora volt: nagyjából tíz évvel volt idősebb nálunk, nálam még annyival sem. Amikor mi zenét, karmesterséget tanultunk a Zeneakadémián, sokkal összetartóbb volt a szakma, éltek szervezetek, zeneszerzők csoportjai; Kurtág mindenhol ott volt, mert minden nagyon érdekelte, kért-kéretlen tanácsokat adott, és mi lubickoltunk ebben. Nekem személyesen két meghatározó élményem is van vele kapcsolatban, Láng István barátom egyik szerzői koncertjén zongoráztam, ami után odajött hozzám, átfogta a vállamat és azt mondta, igen, a zongorázásodat már ismerjük, a dirigálásodról még nem tudunk. Ez a néhány szó bennem nagyon sokáig visszhangzott, arra gondoltam, de jó, hogy van egy ember, aki velem, mint muzsikussal teljesen érdek nélkül törődik, csak eljött és meghallgatott - idézi fel Pál Tamás.
- A másik emlékem, hogy a frissen létrejött Salieri kamarazenekarral, amelyet itt Szegeden fiatalokból alakítottam, mi mutattuk be Grabstein für Stephan (1989) című művét (mindig kamaraműveket írt az operájáig). Ezt ránk bízta, de nem tudom, miért szemelt ki minket, talán arra gondolt, hogy a fiataloktól lelkes és előítélet nélküli hozzáállást várhat. A premieren sajnos nem volt itt, de eljött próbálni, ami életem egyik meghatározó tapasztalata volt, mert olyan szeretettel, ugyanakkor maximalizmussal, olyan elképesztő eredményességgel érte el a fiataloknál, amit akart, akár a lehetetlent is, hogy azóta sem láttam ilyet - mesél újabb emlékeket.
- Mindezek az élmények miatt is éreztem úgy, hogy személyesen ott kell lennem Milánóban a Fin de partie bemutatóján. Felvérteztem magam az alapvető tudnivalókkal, elolvastam Beckett darabját, és sok mindennek utánanéztem róla. Miután megnéztem az operát, tovább kutattam, mert annyira zavarba ejtő volt, hogy a mű sutba dobja az összes operai kelléket. Hónapokkal később tudtam magamnak levonni a konzekvenciát, hogy miért nyúlt Kurtág Beckett darabjához, ugyanis semmiképpen sem szabad azt hinni, hogy az opera a szöveg egyszerű megzenésítése, és Kurtág kvázi azonosulna a drámaíró művészi céljaival. Úgy véltem, hogy Kurtág, mint egy igazi nagy zseni, túllépett Becketten, mást akart mondani az ő művének felhasználásával: a Fin de Partie valójában félig prózai dráma, félig zenemű. A szöveg fogalmi értéke szándékosan homályos, lenullázódik. A szerző sokat beszélteti szereplőit, de ezt én álbeszédnek, zajbeszédnek nevezem, akusztikai fenomén némi értelmi felhanggal. Ha elolvassuk a darabot, a szünetek, a csöndek, a tagolás, amelyek zenei eszközök, döntő szerepet játszanak: Beckett szigorúan megkövetelte, hogy az ezekre vonatkozó utasításait pontosan tartsák be. Ha valaki ebből zeneművet, operát készít, a drámát ab ovo félreteszi: szerintem csak eszköz Kurtágnak arra, hogy a saját darabját megírja. Úgy vélem, Kurtág azt akarta megírni, hogy a régi operavilágnak vége: hasonlóan Thomas Mann Leverkühnjéhez a Doktor Faustusban, aki visszavonta a Kilencedik szimfóniát, azt jelzi, hogy az már nem érvényes. Persze lehet, hogy nincs igazam, de a mű keltette élménytől, a hatása alól mindenesetre rettenetesen nehéz megszabadulni, az ember igencsak meggondolja, hogy még egyszer végig akarja-e hallgatni, ami azonban épp annak a jele, hogy ez grandiózus alkotás, ami megkerülhetetlenül jelen van és jelen lesz a zene- és drámatörténetben.
Viszont szeretném azt hinni, hogy nincs igaza a szerzőnek. Az egész kurtági életmű a pici formákra épül, a kicsinységnek, az egy ember, az individuum forró szeretetével azt akarta megmutatni, hogy van más út. Minden grandiózussága ellenére, mintha az opera is erről szólna: hogy ne nagyzoljunk, nagyképűsködjünk, ne próbáljunk meg bombasztikusak lenni. Mindennel együtt, azt ajánlom, hogy aki elhatározza, hogy megnézi az operát, az adja át magát a Kurtág-zene szépségének, az ő zenéje gyönyörű. Modern értelemben ugyan, nem a klasszikus, romantikus dallami-harmóniai hagyományoknak megfelelően. Próbáljuk magunkban feldolgozni a történetet is, ezzel mindenkinek saját magának kell megbirkóznia. Nem csak ez a mű bonyolult, minden opera hatalmas város, amiben sokáig kell bolyonganunk ahhoz, hogy kiismerjük.
