Az elmúlt napokban több olyan fiatallal beszélgettünk, akik orvosnak, ápolónak, gyógytornásznak, védőnőnek tanulnak, és valamelyik kórházba vagy klinikára irányították őket, hogy ott enyhítsék az egészségügyi intézmények dolgozóinak túlterheltségét. A megszólalók névtelenséget kértek, nem szerettek volna se maguknak, se az őket foglalkoztató kórház vagy klinika vezetőinek bonyodalmakat okozni, a céljuk csak annyi volt, hogy felhívják a figyelmet arra: lehetne a mostaninál okosabban gazdálkodni az odavezényelt egyetemisták energiájával és ambíciójával.
Amiatt senki sem panaszkodott, hogy a kivezénylés hirtelen jött és kötelező volt és némiképp felborította a hallgatók tanulmányait. Az viszont kínos volt, ha az őket fogadó intézmények nem voltak rájuk felkészülve.
- Télen, a vizsgák közötti hetekben már kétszer vállaltam önkéntes munkát a covid-fronton – kezdte egy ötödéves orvosanhallgató. - Mindkétszer tesztelnem kellett. A mintavétel gyorsan, szinte percek alatt megtanulható, szerettem is csinálni. Volt, hogy napi 10-11 órán át dolgoztam, bírtam, mert úgy éreztem, hogy segíteni tudok, hasznos vagyok. Március közepén kivezényeltek egy kórházba, ahol viszont csalódás volt a munka. Merthogy nem volt munka. Nem voltak ránk felkészülve. Egyik székről a másikra ültem, semmit se bíztak rám. Ezt hamar átláttam, és kértem, hadd segítsek. Néha megszánt egy ápoló, és elvitt magával tisztába tenni vagy megfordítani egy beteget.
- Fölöslegesnek éreztem magamat – mondta egy ugyancsak orvosnak készülő lány. – Az első órában megtanítottak arra, hogyan kell beöltözni, mire kell vigyázni, nehogy elkapjuk a vírust, de ebben ki is merült az oktatásunk. Így azonban a betegek ellátásában se mertek számítani ránk. Azon az osztályon, ahol én voltam húsz beteget ápoltak, ők oxigénre szorultak, de lélegeztetőre nem volt szükségük. Én ebédet osztottam, teát vittem nekik, megigazítottam a párnájukat, közben egy-két szót váltottam velük. Ennyi volt.
Az egyik orvostanhallgató az őt fogadó kórházban felvetette, hogy szívesen venne vért, mert az egyetemi gyakorlaton már vett háromszor, és úgy gondolta, egy-két nap alatt beletanulhatna ebbe a munkába. De nem volt erre szükség. Felajánlotta, hogy megtanul katétert betenni vagy kivenni, infúziót adni, de arra se volt szükség. Ő így folytatta: "Az ápolók tényleg a végletekig le vannak hajtva, nincs arra idejük és erejük, hogy betanítsanak minket. Ezeknek a munkáknak a betanítása legalább 2-3 nap, és addig is oda kell figyelni ránk, mi meg az ötödik napon elmentünk, mert 40 órára voltunk kivezényelve. Így nincs értelme. Annak lenne, ha 2-3 esteleg 4 hétig tartana a kivezénylés, akkor a belénk fektetett munka megtérülne, hisz a második héttől már valamennyire önállóan tudnánk dolgozni".
A fiatalok elmondása alapján akadt olyan klinika, ahol nagy odafigyelés mellett mélyvízbe dobták az egyetemistákat. Igaz, ők 3 hétre érkeztek, s náluk az első napok az ápolói fogások betanulásával teltek. Egyikük így beszélt az ottani munkáról: "Nekem az ambulancián kellett számítógépbe bevinni az orvosok által diktált adatokat. A hallgatótársaim közül voltak, akik az intenzíven és a sebészeten ápolói feladatot láttak el, ők fürdették a betegeket, ágyaztak, vért vettek, vércukrot mértek, éjszakai ügyeletben voltak."
A hallgatók érzelmileg megéltek néhány nagy drámát. Az általunk kérdezettek közül „halottja” senkinek sem volt, olyan esetről viszont beszélt az egyik egészségügyi főiskolás, hogy valakit a covid-osztályról, ahol ő szolgált – az állapota romlása miatt átvittek – az intenzívre, ahol aztán lélegeztetőre került. Ez rendkívül megrázó volt a mesélő számára, mert tudta, hogy a beteg kritikus állapotba került. De voltak reményt keltő drámák is. Az a diák, aki főképp ebédet osztott a betegeknek, így beszélt: "Nálunk, a covid-osztályról egy hét alatt hazamehetett öt beteg. Jó volt hallani, amikor ők elújságolták a telefonon a családjuknak, hogy hamarosan mennek haza, és látni, ahogy mosolyogva elköszöntek."
