Elgondolkodtam azon – az utóbbi idők megvilágosító fényében –, hogy minek is tarthatjuk azt, aminek ezt a szépen hangzó „izét” a kormány és infói plagizálva nevezik.
Mert ugyanis minek tarthatjuk mi, a nemzet többségét adó, gondolkodó magyarok azt a magatartást, amikor a hivatalok – vagy éppen maga a kormányfő – egyszerűen nem válaszolnak a hozzájuk intézett levelekre vagy kérdésekre? Vagy minek tartható az a viselkedés, amikor a kormányzat – és itt mindenféle hatóság, hivatal, minisztérium és „illetékes elvtárs” értendő – nemhogy nem hajlandó egyeztetni, de szóba állni sem a társadalom különböző szervezeteivel, pl. a szakszervezetekkel (a kormányfő gúnyosan vigyorogva „bohócügyi államtitkárához” küldi őket - 2011)? Lehet-e „együttműködésnek” nevezni azt a kormányzati hideg polgárháborút, amikor jogalkotási trükközéssel a hatalom elűzi országából egyik legjobb, nemzetközi rangú egyetemét és szétrombolja a másikat? Hogyan nevezhető „nemzetinek” az a kormányzati rablás, amikor világjárvány és gazdasági válság idején és ürügyén a kormány megfosztja a lakosságot az önkormányzatok alapvető bevételeitől?
Sőt, minek nevezhető az a rendszer, amely ugyanebben a válságban gazdasági segítséget nyújt, de csak azoknak a városi önkormányzatoknak, amelyeket saját, kormány- és párthű emberei vezetnek?
De nevezhető-e „együttműködésnek” az a kormányhivatali intézkedés, amely mondvacsinált és visszaható jogi trükkel fosztja meg ellenzéki vezetésű városunkat az önállóan létrehozott és jól működő autóbuszjárataitól? Mennyire „nemzeti” az a rendszer, amely gondosan célzott kedvezményeket nyújt, de úgy, hogy azokat kizárólag azok tudják igénybe venni, akik erre anyagi helyzetüknél fogva képesek, és hajlandóak is azokat megszolgálni? „Kizárólag”, mert ebből mindazok, akik erre képtelenek (a nemzet nagy többsége), ki vannak zárva!
Mitől „nemzeti” az a rendszer, ahol egy fontos minisztériumi pályázat három nyertese közül az egyik a kormányfő egyetlen fia? Mitől „nemzeti” az a rendszer, ahol az ország turisztikai ágazatának informális irányítója a kormányfő lánya? Mitől „nemzeti” az a rendszer, ahol az állami pályázatok és kedvezmények túlnyomó részét a kormányfő barátai nyerik? A példák végtelenig folytathatók.
Hol van ebben az egészben a nemzet, hol az együttműködés? Megannyi kérdés.
Ha még nem jöttek volna rá, megmondom: ebben fogalmi a katyvaszban, ahol ez a NER nevű „izé” szégyenletesen létrejött, nemzet nincs, csak kiválasztott. Sőt nemzeti együttműködés sincs, csak célzott. Van viszont rendszer. Méghozzá erőteljesen és kíméletlenül!
Az elején azt találtam említeni: „plagizálva”. Bizony, annak a tacepaónak a szövege, amit ez a rendszer még 2010-ben kötelezően kifüggesztetett önkormányzati és egyéb hivatalaiban, azzal a régen beteljesületlen óhajjal kezdődik, amit a „márciusi ifjak” 1848-ban így fogalmaztak meg 12 pontjukban: „Legyen béke, szabadság és egyetértés.” Lett-e azóta is? Hát nem!
De idézzük fel azokat a követeléseket, amiket ezek az ifjak annak idején ilyen elegánsan fogalmaztak meg: „Mit kíván a magyar nemzet.” Mik is teljesültek ezekből mára?
Teljesült-e az 1. pont: „Kívánjuk a’ sajtó szabadságát, censura eltörlését”? Hát nem!
Teljesült-e a 4. pont: „Törvény előtti egyenlőséget polgári és vallási tekintetben”? Hát nem!
Teljesült-e a 8. pont: „Esküdtszék, képviselet egyenlőség alapján”? Hát nem!
Mindezek után: lehet-e csodálkozni azon, hogy az európai úri kaszinó kigolyózott egy gusztustalan krakélert? Hát nem!