Vándor Kálmán, aki évtizedeken át vezette a Népszava sportrovatát, s ültette magyarra a legnagyobb olasz slágereket, örökké áldotta Claudio Mattone és Franco Migliacci, valamint Nicola Di Bari nevét. A szerzőpáros meg az énekes nevét egyaránt azért, mert végre megírhatta magamagát egy dalban: „A szívem egy vándorcigány.”
A szám eredeti címe Il cuore è uno zingaro volt, és 1971-ben a Ricchi e Poveri nem kevésbé ismert Che serája előtt nyerte el a San Remó-i dalfesztivál első díját. Di Bari hetvenkettőben ismételt, akkor az I giorni dell’arcobalenóval (A szivárvány napjaival) győzött, megelőzve Peppino Gagliardi Come le viole (Mint a violák) című, ugyancsak széles körben kedvelt szerzeményét. Di Bari, aki ötven évvel ezelőtt egész márciusban az itáliai slágerlista élén állt a „Vándorcigánnyal”, Budapesten is előadta népszerű dalát, miután meghívták a Táncdalfesztivál gálaestjére. Egy mezőgazdász család tizedik gyermekeként nem hordta fenn az orrát, állítólag még a Gellért Szálló bárjában is beszállt énekelni, amikor a vendéglátó zenekar a díjnyertes nótát kezdte játszani a tiszteletére.
A San Remó-i seregszemléről megoszlottak a vélemények. „A kiirthatatlan, silány olasz giccs leglátványosabb kirakata. És ha egyszer a közönség az idióta dalocskákat kedveli, akkor a szerzők nem fognak filozófiai értekezéseket dalba önteni a számára” – dörgött egy kritikus. „Az olasz táncdal csillaga San Remóban, ezen a pálmás riviérai fürdőhelyen ívelt magasra” – hízelgett egy másik. „A táncdalipar eszeveszett gépezet, falja a milliárdokat és az embereket. Mindig akad, aki azt reméli, hogy megismétlődik Rita Pavone csodája. Nem veszik észre, hogy három-négy siker mögött harminc-negyvenezer bukott kísérlet áll.”
Pavonét Az ismeretlenek fesztiválja elnevezésű tehetségkutatón fedezték fel tizenhét éves korában, s még abban az esztendőben – 1962-ben – egymillió példány kelt abból a kislemezéből, amelynek A oldalán a La partita di pallone (Futballmeccs) című szám csendült fel. A sláger telibe találta az olasz ízlést, mert Domenico Modugno, aki négyszer nyert fődíjat San Remóban, azt mondta: „Ha elvennék az olaszoktól a futballt és San Remót, rettenetesen fájna nekik. A mamám még sírna is.” Nem tudom, feltűnt-e: az operát nem említette... Legelső győztes száma, a Nel blu dipinto di blu, azaz a Volare még Amerikában is vezette a listát, ennek nyomán Modugno már 1958-ban Ferrarival virított addig, amíg a gyönyörű piros kocsit össze nem törte.
San Remo amúgy a résztvevőknek sem volt olcsó, mert a hatvanas években 35 ezer lírát kellett leszurkolni a nevezésért, majd további 400 ezret, ha a dalt beválogatták a mezőnybe; a kötelező hangszerelési díj 100 ezer lírát kóstált, és a kiadóknak mindhárom estére 90 jegyet kellett vásárolniuk több mint kétmillió líráért. Ez eleinte nem jelentett gondot, a zsűri tagjait ugyanis a fesztiválnak otthont adó Casino Municipale vendégei közül sorsolták ki, ezért a gondozó cégek egytől egyig felvásárolták a belépőket, azaz garantálták a szavazatokat dalaik számára.
Luigi Tenco mögött nem állt eléggé tehetős hátország, s a huszonnyolc éves dalnok, miután nem jutott be az 1967-es fesztivál döntőjébe, főbe lőtte magát. Végzetes számának címe így szólt: Ciao, amore, ciao... Három évvel később a szerző-énekes Armando Stula nagy adag altatót szedett be hasonló okból, de szerencsére megmentették.
S hogy melyik volt a legsikeresebb San Remó-i fesztivál? Az igazgató Gianni Raveri szerint (a direktor neve erősen hasonlít az aranylabdás futballsztár Gianni Riveráéra) az 1964-es szemle vitte a prímet. Akkor a rendezvény legjobb dalait tartalmazó lemezekből hatmillió kelt el. Kétségkívül nagy verseny lehetett, ha Bobby Solo Da una lacrima sul visója a második helyre szorult Gigliola Cinquetti Non ho l'eta per amartija (Túl fiatal vagyok a szerelemhez) mögött. Még az is lehet, legördült egy könnycsepp „az olasz Elvis” arcán...
Di Barinak viszont lökést adott az „ezüstérem”. – Amikor hetvenben a La prima cosa bella című számom második lett, úgy éreztem, eljön az a nap is, amikor én nyerek – említette.
Nem kellett sokáig várnia. Igaz, Solónak sem. Hatvanötben a Se piangi, se ridivel győzött. Ha sírsz, ha nevetsz – ezt mondja a cím. S lám, előadója hatvannégyben sírt, egy évvel később nevetett.
