Indulatoktól sem mentes reakciók születtek a német Bundestag korábbi elnökének, Wolfgang Thiersének a Frankfurter Allgemeine Zeitungban február végén megjelent vendégkommentárjára. A szociáldemokrata politikus élesen bírálta az SPD irányvonalát. A politikus úgy vélte, az SPD identitásválságba került. Az egykori keletnémet ellenzék vezető alakja úgy vélte, megosztóak a rasszizmussal, a gyarmati örökséggel és a genderrel kapcsolatos baloldali nézetek és összeegyeztethetetlenek a szociáldemokrácia alapértékeivel. Bár az etnikai homogenitás elvétől elhatárolódott, szerinte hibás az a baloldali nézet, miszerint a sokszínűség egyenesen cél. Utalt arra, hogy a Németországot is jellemző etnikai, kulturális és vallási identitás komoly társadalmi viták forrása.
A politikus úgy vélte, a haza, a hazafiság, a nemzeti kultúra és a kultúrnemzet fogalmait a baloldal nem engedhetné át a jobboldalnak. „A pandémia ismét azt bizonyította, szükséges egy szolidaritási közösség, nevezetesen a szociális nemzetállam” – fogalmazott. Thierse az elbizakodottság jelének nevezte, hogy a baloldal „konzervatívnak, reakciósnak vagy egyenesen rasszistának” bélyegzett mindenkit, aki felkarolta a hazaszeretet témakörét. A nagy társadalmi átalakulások esetén igény mutatkozik a szociális és kulturális biztonságra, s az erre adott lehetséges válasz lehet a nemzet. Mint fogalmazott, ezt nem elismerni elitista arrogáns ostobasággal ér fel. Utalt arra, hogy a kisebbségek egyenjogúsága is a nemzetállami kereteknek köszönhetően valósulhatott meg. A befogadó nemzeti kultúra párbeszéd révén jöhet létre, már ha a kisebbségek is tiszteletben tartják a többség érdekeit.
Szerinte a transznemű személyes névmások használata révén lehetetlenné válik a normális párbeszéd és úgy vélte, a múlttal való szakítás is helytelen politika, mert a múltat nem tagadni, hanem értelmezni kell. A 77 éves Thierse később a Deutschlandfunk rádióban a jobb- és a baloldali identitáspolitikáját bírálta. „A jobboldalé kirekesztéshez, gyűlölethez, sőt erőszakhoz vezet, a baloldalé pedig ha ilyen egyoldalú és radikális marad, akkor eltörléskultúrává (cancel culture) válik”.
Thierse megnyilvánulásai nagy visszhangot keltettek a baloldalon, akadtak támogatói is, de egyesek nagy felháborodással fogadták. Saskia Esken társelnök és helyettese, Kevin Kühnert a párt egyes tagjainak elmondta, „szégyellik magukat" az SPD egyes politikusainak megnyilvánulásai kapcsán, akik elmaradott világképpel vádolják a szociáldemokratákat. Minden jel szerint Thiersére gondoltak. Aziz Bozkurt, az SPD bevándorlással és sokszínűséggel foglalkozó munkacsoportjának (AG Migration unf Vielfalt) elnöke a Twitteren megjegyezte: „Ah, Wolfgang, szomorú, hová jutnak egyesek, egyszerűen csak a múlt századhoz ragaszkodnak”.
Thiersét egyes kommentelők „fasisztoidnak” minősítették, miközben létező problémákat vetett fel. Politikai pályafutása során egyébként rendre a haladók oldalán állt. Ellenállást tanúsított az NDK rezsimjével szemben, később keményen szembeszállt a jobboldali populizmussal. Az SPD-ben a balszányhoz tartozik. Most mégis reakciósnak tartják. Különösen a fiatalabb generáció bírálta hevesen, amint a közösségi oldalakon megtalálható bejegyzések is bizonyítják.
A Spiegel szerint az SPD-ben előtérbe kerültek a generációs konfliktusok. Miközben Thierse és Gesine Schwan, a párt korábbi államfőjelöltje a véleménynyilvánítás szabadságát féltik, a fiatalabbak úgy vélik, azzal kellene foglalkozni, hogy a társadalmi egyenlőség és az esélyegyenlőség mind a mai napig nem valósult meg. Számukra a rasszizmus, illetve az etnikai és szexuális kisebbségek diszkriminációja jelenti a szociáldemokrácia legfontosabb kérdéseit. Nem véletlen, hogy épp az SPD LMBTQ mozgalmában érték a leghevesebb bírálatok Thiersét, aki egykor védelmébe vette a melegházasságot ellenzőket.
A szociáldemokrácia identitásproblémái jóval korábban kezdődtek. Ralf Dahrendorf néhai brit-német szociológus, filozófus már 1983-ban úgy vélte, eljárt az idő a szociáldemokrácia felett, mert céljait nagyrészt elérte. A rendszerváltás után változtak a kihívások, több országban a szociáldemokrata pártok a centrum felé mozdultak el, sokan követték Tony Blair egykori brit és Gerhard Schröder akkori német kancellár harmadik utas politikáját.
A gazdaságpolitika tekintetében a szociáldemokrata pártok ugyan a baloldali és a piacorientált nézetek között őrlődtek, mivel azonban a modern szellemiségnek megfelelően ez utóbbi nézet kerekedett felül, s az európai „szocdemek” is kiálltak a bankok megmentése, illetve a szigorú költsévetési politika mellett, a baloldalon ezt egyesek az alapértékek elárulásának tartották.
Újabb kihívást jelentett a menekültválság, amelynek kapcsán felmerült a kérdés, milyen álláspontot képviseljenek a szociáldemokrata pártok? A jobboldalhoz hasonlóan szigorú menekültpolitikát kövessenek, vagy egyértelműen a menekültek pártjára helyezkedjenek?
A baloldali identitásvitákat Donald Trumpnak a 2016-os amerikai elnökválasztáson aratott győzelme is felerősítette. Mark Lilla amerikai politológus, a New York-i Columbia Egyetem professzora úgy vélte, Hillary Clinton akkori vereségét az idézhette elő, hogy túl sokat foglalkozott a kisebbségekkel és túl keveset „a fehér férfiakkal”. Az SPD volt vezetője, Sigmar Gabriel 2017-ben, a Spiegelnek adott interjújában pedig arra mutatott rá, hogy a baloldal végzetes hibája a munkások elvesztése.
Thierse tehát olyan kérdéseket feszegetett, amelyek messze túlmutatnak az SPD-n és más európai baloldali pártoknál is felvetődnek. Nem kultúrharc ez, hanem az irányzat jövőjét is befolyásoló ideológiai vita.
Az eltelt bő egy évtized alatt a szociáldemokrata pártok főleg azokban az országokban gyarapították táborukat, ahol bizonyos programpontokat átvettek a jobboldaltól. Dániában például a szociáldemokrata Mette Frederiksen annak köszönhette nagy győzelmét 2019-ben, hogy – amint ezt baloldali bírálói a szemére vetették – túlságosan jobbra vitte a pártot és bevándorlásellenes húrokat pengetett. A kormányfő menekültpolitikája nem volt engedékenyebb az előző jobboldali kormányénál. Tavaly egyébként a dán kabinet migrációs nagykövetet nevezett ki, akinek az a feladata, hogy egy vagy akár több befogadóközpontot hozzon létre a menekültek számára az Európai Unió területén kívül. Svédország sokáig igen liberális, befogadáspráti menekültpolitikát folytatott, a svéd társadalom a tolerancia és a nyitottság példaképe volt, hiszen három évtized alatt 700 ezer menekültet fogadott be, s a „csúcs évben”, 2015-en 163 ezret. 2017-ben azonban a szélsőségesek megerősödésével a kormány több ajtót bezárt, megszigorította az állampolgársági és letelepedési kritériumokat. Ennek is köszönhető, hogy a szociáldemokraták 8,4 százalékos előnnyel nyerték meg a 2018-as választást.
Szintén sikeres a szociáldemokrácia portugáliai modellje. A szocialista párt a 2019-es választáson kilenc százalékkal utasította maga mögé a jobboldali szociáldemokratákat, így a 2015 óta hivatalban lévő António Costa maradt a miniszterelnök. Itt nem a menekültkérdés jelentette a baloldali párt sikerét, hanem az, hogy kissé felvizezte a hitelezők szigorú költségvetési előírásait, ami az életszínvonal javulását eredményezte.
A pandémia elvben a szociáldemokrata eszmének is új erőt kell, hogy adjon. A jobboldali pártok szociáldemokrata programmal lépnek fel, amint ez a holland választási hadjárat is mutatja: a liberális Mark Rutte a jövő szerdai parlamenti választást megelőző kampányában a pandémia után a gazdaság élénkítését, munkahelyteremtést, magasabb minimálbért és több beruházást ígért az oktatásba és az infrastruktúrába. Kérdés persze, hogy a szociáldemokrata ideák erősödése mennyire tükröződik majd a választásokon.
