A Babardeală cu bucluc sau porno balamuc című alkotás, melynek magyar címe – Gyenge Zsolt kritikus autentikus fordítása szerint – Zűrös kettyintés, avagy pornó a diliházban brutálisan kemény társadalomkritika, amely a jelennel való szembesülést szállítja szimbolikus pofonként. Radu Jude ráadásul nem volt rest a filmjét kísérleti formába csomagolni. A főcím előtti rész hardcore házipornó Lili Marlene dallamával fűszerezve, és mire elkezdnénk gondolkodni, hogy mire fel, már az első szegmens képsorai peregnek, amelyben egy középkorú nő sétál Bukarest utcáin. Itt mindent megnézünk, ami abszurd, az elviselhetetlenül sok kocsit és a nyomasztó posztkommunista hangulatot és a mid-pandémiás helyzetet. Mindez sok szempontból ismerős lehet, hiszen Budapesten is hasonló képeket látunk, csak építészetileg sokkal szebb környezetben. Közben kiderül, hogy a maszkos nő, akit követ a kamera az ügyintézések során a véletlenül a netre került pornóban szerepelt, és este szülői értekezlet előtt kell „felelnie” az iskolában, ahol történelmet tanít.
Mielőtt azonban ez bekövetkezne, érkezik a tények, szimbólumok és csodák tematikáját kibeszélő második felvonás: egy különleges némafilm, amely a minket körülvevő őrült világ okait mutatja meg, kommentár nélküli verzióban. Radu Judétól nem szokatlan ez a forma, komplett filmet is készített korábban ebben stílusban, de itt és most épp eltalálta, hogy mennyi játékosságot bír el egy egészestés film. Ha pedig túltettük magunkat a kötelező téziseken, jön a lezárás, a szülői értekezlet, amely humora miatt válik frenetikussá. Képzeljük el azt a sok abszurd jelenséget, amelyekkel Magyarországon találkozunk és akkor már szabadabban fogunk röhögni a román ekvivalenseken. Itt is elhangoznak a nemzeti érzés fő ellenségei: Bill Gates, Soros, a Moszad és az összes liberális „szemét”. Illetve itt sem maradhat el a holokauszt tagadás. A mű lezárásaképpen három opciót kínál Radu Jude: vicceset, reálisat és abszurdat, talán mondani sem kell, mindegyik fájdalmasan ingerli a rekeszizmainkat, miközben, a bemutatott tények nagyon elszomorítóak.
A zsűri nagydíját elnyerő japán Guzen to sozo – A fantázia és a szerencse kereke meglepő módon a szexualitás és dramaturgia kapcsán hozható közös nevezőre a fődíjas román művel. Igaz, itt a filmkészítés másik végletéről van szó, hiszen egy szuperkonzervatív szkeccsfilmet látunk, amelyben férfiak és nők elmélyülten beszélnek szerelmekről, érzelmekről és szexualitásról. Ebben a filmben a szavak erejének segítségével Ryusuke Hamaguchi elérte a hatást. A zsűri díja "otthon" maradt, Maria Speth német rendező négyórás dokumentumfilmje, a Herr Bachmann und seine Klasse – Bachmann úr és az osztálya nyerte, amely szintén bravúr. Nem tesz mást, mint követi egy speciális iskola egyik tanárát és annak osztályát, melynek tagjai bevándorló családok gyerekei. Mindegyik diákot és a családjukat is megismerjük, az összekötő kapocs Bachmann úr, a közös zenélésekkel edukáló és tiszteletet építő tanár – tegyük hozzá, az ő személyisége nélkül nem biztos, hogy működne a film, ám így 215 perces játékideje szinte elillan. Nagy Dénes legjobb rendező elismerése így még értékesebb, hiszen remekművek mellé sorakozott fel a már említett Természetes fénnyel.
Az idei Berlinale egyik újítása volt, hogy megszűntették a gender kérdést a színészi alakítások terén, azaz nem volt immár férfi vagy női alakítás, csak „alakítás”-elismerés. A legjobb mellékszereplő díja esetében Kizlinger Lilla tehát tényleg a teljes mezőny legjobbja volt Fliegauf Bence Rengeteg – mindenhol látlak című szkeccsében az anyja haláláról szenvedélyesen valló fiatal lány szerepében. A legjobb színész(nő) pedig Maren Eggert lett a Ich bin dein Mensch – Én vagyok az embered című német sci-fiben. A Maria Schrader rendezte mű azzal a gondolattal játszik el, hogy mi történik akkor, ha egy középkorú szingli (lelkileg már némileg sérült) nő tudományos elemzések után egy robot formájában megkapja a tökéletes férfit. Vajon boldogok tudunk-e lenni, ha minden feltétel tökéletesen adott hozzá, vagy, mi emberek tényleg szeretünk szenvedni?
