A nagy bérházban gyakran történtek csodák.
Egyszer az elsőn egy holttest feltámadott,
kisétált a konyhába s kért egy vacsorát.
Neje rémültem az udvarra vágtatott,
a halott meg utána rohant mérgesen,
úgy ordított, zengett a ház: éhes vagyok,
ha nem adsz most ennem, akkor kezeskedem,
úgy elverlek, hogy a hátad belesajog.
És ezzel mint aki jól végezte dolgát,
rögvest holtan terült el lent az udvaron.
Most meg már nem hitték az ő hulla-voltát,
hisz nem feküdt mereven a ravatalon,
csak elnyúlt mint a hosszú értekezletek.
A gangokról leszóltak: hiszen megint részeg,
többször is így tett már, emlékezzetek
– de a feltámadott eltávozott végleg.
A harmadikon élt egy szép özvegyasszony,
fekete haj, égkék szemek, pompás cicik.
Bár nem akarta, hogy vágyakat árasszon,
mint Máriát az Úr, megszállta egy picit
valaki férfi, bár tagadta ezt a tényt,
szépen gömbölyödött, csak a hasát tolta,
nyilván mert bent hordott egy új kis teremtményt.
De hogy van új férfi, még mindig titkolta.
Úgyhogy csak valami csoda történhetett,
hiszen sok ilyesmi áll a népmesékben.
Az özvegy megszült két ikergyereket,
túlesve az addig titkolt terhességen.
Ám bárki kérdezte, az volt a válasza,
hogy ura halála óta nem volt soha
őneki egy segítő férfi támasza,
s a két kisbaba valóban csak csoda.
A legnagyobb csoda, ami itt megesett:
a negyediken lakó Varjú nénivel,
aki egyszer csak a lakóknak elveszett
azzal a csőrhöz hasonlító képivel.
Egy szomszéd szerint a nénike a kémény
mellől, a két karját szárnyakként kitárva,
a háztetők fölött, mint Chagall festményén:
kék ég s felhők alatt repült a világba.
Senki nem hitt ennek a hazudós úrnak,
kinek a munkája is csak gyanút keltett:
meséket írt ő, és nagyon szomorúkat,
s ráadásnak hozzá még sok ködös verset.
És mivel költő volt, hát ki is nevették,
De este egy felhőn ott repült a néne,
ő megmutatta, a lakók észrevették,
ámulva néztek a költőre s az égre.
