Kedvenc filmes kvízkérdéseim egyike: mondjuk egy folytatást, mely jobb lett az eredetinél? A nem túl hosszú listára most felkerült Fliegauf Bence Rengeteg – Mindenhol látlak, amely a 2003-as művének továbbgondolása. Persze nem klasszikus folytatásról van szó: az író-rendező ugyanis nem a korábbi műben bemutatott budapesti karakterekhez tért vissza, hanem annak dramaturgiájához, képi atmoszférájához és ahhoz a kiindulóponthoz, hogy szkeccsfüzérbe font emberi sorsokat látunk, olykor Roald Dahl-féle meghökkentő mesei fordulat adja a lezárást.
Persze joggal vetődik fel a kérdés: egy alkotó miért lép vissza egy csaknem húsz évvel ezelőtt alkalmazott művészi formához? A prekoncepcionális aggodalmak ellenére el kell mondani: a Rengeteg – Mindenhol látlak problémafelvetései miatt fájóan aktuális műalkotás. Az illusztrált sorsok igen precíz lenyomata az ezredforduló utáni Magyarországnak, noha számos problémafelvetése igencsak egyetemes. A halott anyja miatt az apját hibáztató tinilány esete, a férfit féltékenységgel vádoló barátnő, aki nem érzi a valós problémát, a daganatos betegekkel kuruzsló lelki károkozása, a „kötelező” gyerekvállalás társadalmi elvárása miatt szenvedő idősebb pár, a haldokló apát gyászoló fiatal feleség és a fiú „tiltott” vonzalma, a vallásos anyuka és az ateista kisfia csatája a világ számos pontján aktuális kérdéskört érint.
Na és, akkor mitől lesz ez több, mint az a rengeteg másik mű, mely hasonló problematikákat kutat? Attól, hogy Fliegauf Bence minden egyes szereplőbe bekódolta a cinikusan szuperintelligens karakterességét, mely olykor meseszerű szituációkat teremt. Ilyen például a vallásosság fontosságát a tizenéves gyerekén számonkérő anyuka esete, akit a szerepjátékos fia igen frappánsan lerendez azzal, hogy ateista, és amúgy is, Isten egy rossz és pszichopata karakter, aki megölte a saját fiát. Pontosan tudjuk, bármennyire reálisnak is tűnik a jelenet, ilyen erőviszonyok csak fikciósak lehetnek. Csak Fliegauf tud olyan trágár intellektusokat megteremteni, akiknél nem pózolás a mocskos nyelvezet.
Ezt a történetmesélési játékosságot a fliegaufi forma teszi teljessé, amit a rendező tökéletesre csiszolt a Beszélő fejek című dokumentumfilmjében, illetve az első Rengetegben. Arcokat és kezeket mutat: Gyuricza Mátyás és Nyoszoli Ákos operatőrök kamerája mindig pontosan eltalálja, mikor mire kell ráfókuszálni. Ez a minimális költségvetésből készült, ám annál kreatívabb alkotás szerves része a fliegaufi életműnek, nem is lehet kérdés.
