A kormány szerint magánügy, aláírják-e az egészségügyisek a szolgálati szerződést. Ők a maguk részéről megtették az ajánlatot a magasabb bérekről és a cserébe elvárt jogkorlátozásról; akinek nem tetszik, fel is út, le is út. A minden bizonnyal legnagyobb ágazati szakszervezet szerint szintúgy – én legalábbis hiába keresem már egy ideje az EDDSZ állásfoglalását, mi lenne a teendőjük például azoknak az ápolóknak, akik még csak ajánlatot sem kaptak, kötelezően aláírandó és a jogaikat ugyancsak megnyirbáló kontraktustervezetet viszont igen. (Mit csinálhat ilyenkor az egyébként kiváló fideszes kapcsolatokkal rendelkező Cser Ágnes?)
Ha már böngésztem, ellátogattam az orvosi kamara honlapjára is, hátha megtudom – nagyjából 12 órával az utolsó határidő után –, mi lehet a helyzet az országban; hányan tagadták meg az aláírást, hány kórház, kórházi osztály vagy más ellátóhely sodródott emiatt a működésképtelenség határára. Nem a katasztrófaturizmus szándéka motivált, hanem a szolidaritás: azt gondolom ugyanis, hogy olyan érdekharc zajlik, amelyben tényleges adófizetőként és potenciális páciensként is egy oldalon állunk, és amelyben az kényszerszerződők alkuerejét meg tudná többszörözni a társadalmi szolidaritás. A szóban forgó oldalon azonban nem sok információt találtam, pedig kizártnak tartom, hogy a kamarának ne lennének percre kész adatai az állásról.
Lehetséges, hogy van olyan eredményes stratégia, amelybe a közösségre tartozó információk magánügyként kezelése beleillik. A látszat ugyanakkor az, hogy magánemberek vívják a magánharcaikat egy olyan össztársadalmi ügyben, amelyben az egyik leginkább érdekelt, többszörösen teherviselő fél mi magunk lennénk: azok a hétköznapi emberek, akiket a hatalmasok is, meg mintha a hatalom részéről méltatlanul kezelt gyógyítók is szívesen kihagynának az alkuból.