Igen, jelenleg úgy néz ki, hogy vesztettünk – ismerte be Szvetlana Tyihanovszkaja a Le Temps svájci lapban megjelent interjújában. A fehérorosz ellenzék litvániai emigrációban élő vezetője szerint nincsenek eszközeik arra, hogy ellenálljanak az erőszaknak, miközben a Lukasenko-rezsim kezében ott van a hatalom és ott vannak a fegyverek. Vereségüket átmenetinek tekinti, készülnek a tavasszal újrainduló küzdelemre.
Az ellenzéki vezető minden optimizmusa ellenére azonban aligha van esély arra, hogy az augusztusi elcsalt elnökválasztás utáni többszázezres tiltakozások újraéledjenek. Ezt a meccset egyértelműen elveszítette a fehérorosz ellenzék, valójában már akkor, amikor még el sem kezdődött. A Dávid és Góliát harcát csak a Bibliában nyerik a Dávidok, a való világban általában Góliát kerül ki győztesként. Ám ha Tyihanovszkajáéknak is sikerül szert tenni egy csodaparittyára, a jól célzott kő célba találhat. A brutális rendőri erőszak elriasztotta a tiltakozókat, a munkahely elvesztése visszafogta az általános sztrájkhoz csatlakozni vágyókat, ami bár jó ötlet volt, de így halva születetté vált. Amikor novemberben Raman Bandarenka festőművészt gyakorlatilag agyonverték a rendőrségi cellában, Lukasenko közel állt a bukáshoz. Ezt ő is megértette, a tömeges erőszak helyett pokolian kifinomult módszerekhez, a célzott megfélemlítésekhez nyúlt, és a szülői jogok megvonásával fenyegette meg a tüntetőket.
Az elbizakodott hatalmi gőg akár fordulatot is hozhat az erőviszonyokban, de az egyetlen valós csodaparittya, amiben bízhatnak a diktátor ellenfelei, az a ma még csak nyomokban létező civil társadalom és a szervezett politikai ellenzék megerősödése. Lukasenko kezdheti a visszaszámlálást: előbb-utóbb minden diktatúra megszüli a megdöntéséhez szükséges ellenállást és összefogást.