Ha én a (New York-i) Fifth Avenue közepén állva lelőnék valakit, akkor sem vesztenék szavazókat – fenekedett öt éve, még a republikánusok Iowa-i előválasztásának kampánygyűlésén Donald Trump. Életében talán egyszer, sajnos igazat mondva. A múlt heti – ellene immár második – elnökper lezajlása és fogadtatása is ezt bizonyította. A republikánusok – törvényhozók és szavazók – nagy többsége kitart mellette. Olyan képviselők és szenátorok vitatták és vetették el a vádakat, akik magánemberként beismerik, hogy Trump lamentálása a „nagy választási csalásról” nagy hazugság. Ámde, hogy egy cinikus magyar államtitkárt idézzek: neki sikerült. A republikánus szavazók kétharmada hiszi és szentül vallja is, hogy Trumptól (meg tőle) „ellopták az elnökséget”, s Biden nem legitim módon került a Fehér Házba. Hiába a hulla a Fifth Avenue betonján és a füstölgő pisztoly Trump kezében. Vagyis az alkotmányos felelősségre vonás másodszor is reménytelen volt.
Elnökpert jó okkal nem rendeztek 130 évig az első próbálkozás után, s arra is évtizedeket kellett várni, hiába volt benne az alkotmányban, hogy akár az államfőt is felelősségre lehet vonni. Az amerikai Alapító Atyák e tekintetben éppúgy illúziókat kergettek, mint a – mára demokráciát torzítóvá vált – elektori rendszerrel. Azt is pártatlanul mérlegelő és a (netán egy demagóg által megtévesztett) választók döntését bölcsen felülbíráló testületnek képzelték. Ahogyan a képviselőházi vádemelés után a szenátust elfogulatlan, csak a tényeket számba vevő esküdtszéknek szánták. A pártok létrejötte azonban hamar kijózaníthatta a naiv álmodozókat. Utóvégre az eddigi alig négyből a Trump elleni volt az első elnökper, amelyben úgy-ahogy kétpártinak mondható verdikt született, hiszen a volt elnök pártjából heten is hajlandóak voltak (más szavakkal: merték) őt bűnösnek nyilvánítani. Pedig a republikánus szenátorok közt jócskán akadtak még olyanok, akik két évtizede erkölcsileg elmarasztalták Bill Clinton demokrata pártjának kitartását elnökük mellett. Most viszont több közülük látványosan fraternizált Trump ügyvédjeivel, amiért egy bírósági esküdtszékből tüstént kizárnák. De minek is adni a látszatra, ha némelyik republikánus a vádismertetéskor tüntetően nem figyelt oda, valamit olvasott, s különben is előre tudatta, hogy az elnök felmentésére szavaz (holott a nyitánykor esküt tett a pártatlanságra…)
Mégsem szabad a sebtében vádat emelő képviselőházi demokrata többséget naivnak tekinteni (amúgy azt tíz republikánus szavazta meg). Az előre borítékolható kimenetele ellenére szükséges és hasznos, sőt elkerülhetetlen volt ez az elnökper. Akkor is, ha olyan álszent érveléssel kerültek szembe, hogy Trump távozása a Fehér Házból okafogyottá tette. Jellemző, hogy még az a Mitch McConnell szenátusi republikánus (immár kisebbségi) vezér is ezzel indokolta felmentő voksát, aki rögtön a szavazás után súlyos szavakkal bélyegezte meg az elnöki alkotmánysértést: amikor a képviselőház megszavazta a vádemelést, ő még a többség élén állva gátolta a gyors eljárást, pedig egy hét volt hátra Trump távozásáig, s most, ugye, annyi sem kellett a szenátusi eljárás lefolytatására. Ám az új – mindkét házban meglévő – demokrata többség egyszerűen nem hagyhatta legalább jelképesen megtorlatlanul, hogy a jogrend első számú őre jogot tiporjon és csőcseléket uszítson az elnökváltást jóváhagyó törvényhozókra.
Végtére is ott volt nekik bizonyítékként a „füstölgő pisztoly”, ha nem is Trump kezében, hanem az ő szavai videón és Twitteren. A vádat előterjesztő demokrata képviselőcsapat szinte minden állítását egy Trump-idézettel támasztotta alá. A szenátusi teremben és persze az ország képernyőin a volt elnök a saját – folyvást ismételgetett – szavaival igazolta minden számonkérő megállapítás jogosságát. A Capitolium ostromára felbujtó bizonyította rá a vádat önmagára. Hiszen ő hívta a csőcseléket a fővárosba január 6-ára, az elnökválasztás kongresszusi jóváhagyásának napjára, ráadásul azzal, hogy „vad” fejleményekre kell számítani. Ő szónokolt nekik, mielőtt a Capitoliumra vonultak, s hergelte őket azt ismételgetve, hogy a „nagy lopás” nem hagyható annyiban, „erőt” kell mutatniuk, s „pokolian harcolniuk”, ha nem akarják veszni hagyni.
Forró kásaként kerülgetve az elcsalt választások témáját, de persze a világért sem vitatva megbízójuk alaptalan állítását, Trump meglepően színvonaltalan védői ebbe megpróbáltak belekötni (egyiküket philadelphiai jogászkörökben „mentőkocsit üldözőként” tartják számon: ha szirénaszót hall, vágtat a mentőautó után, hogy a baleseti sérültnek felajánlhassa szolgálatait). Amúgy a védőknek szóló ősi tanácsot követték: ha a törvény melletted van, hivatkozz arra, ha a tények, akkor azokra, s ha egyik sem, akkor verd az asztalt. Hadonászott és ordibált is a szirénakövető.
S bemutattak egy tízperces videómontázst, amelyben demokraták – közte vezéreik – sora emlegette a „harcolni” szót. A gyors vágásokkal ez ugyan pergőtűzszerűen hangzott, ám nem meggyőzően. De mitől volna ugyanaz a jelentése a politikai harcra buzdító szónak és az igazi harcra kész (és részben fegyveres) tömeget e kifejezéssel a Capitoliumra küldőnek?! Mégiscsak más harcolni egy törvényért, mint harcolni a törvényhozók ellen, megakadályozandó a Trumpot (hétmilliós vokstöbbséggel) legyőző jelölt legitimálását. Vagyis az amerikai demokrácia alapelvének, a békés hatalomátadásnak az elfogadását. Ha egy demokrata szónoktól kampánygyűlése részvevői azt hallhatták, hogy harcolni kell valamiért vagy valami ellen, nekik aligha az jutott eszükbe, mint a Trump-gyűlésen a kongresszusra uszítottaknak, akik eleve egy alkotmányos aktus meggátlására érkeztek a fővárosba. Az pedig már a komikum határát súrolta, hogy védői képesek voltak komoly képpel közölni: mondhatott bármit, Trump csupán a szólásszabadság alkotmányos jogát gyakorolta… Rossz lapokkal még jó kártyások sem tudnak mit kezdeni, hát még mentőautókat kergető jogászok. S a vádemelők ekkor, miután a védelem befejezte, vágták ki adujukat az asztalra.
Mintegy koronatanúként vették elő egy republikánus képviselőnőnek az ostrom után többeknek elmondott beszámolóját Trump - a capitoliumi harci állapotokra való elképesztő - reagálásáról. Kevin McCarthy képviselőházi republikánus vezér végre elérte – az ostromot a beszámolók szerint tévéjén élvező! – elnököt, hogy csináljon már valamit. Trump elébb közölte, hogy a kongresszust megszállók antifák volnának, amire McCarthy tudatta vele, hogy bizony az ő hívei terrorizálják a törvényhozókat, mire hátborzogató – és persze beismeréssel felérő – válasz jött a Fehér Házból: mert nyilván jobban felzaklatták őket a választások, mint téged (amire a kisebbségi vezér elkáromkodta magát). Vagyis az elnök nemcsak magáénak vallotta az ostromlókat, hanem tette ezt akkor, amikor a tévék beszámoltak alelnöke elmenekítéséről a szenátusi teremből. Ám Trumpot csöppet sem érdekelte, hogy Pence – és megannyi más törvényhozó – veszélyben van. Hát ez kínos lehetett védőinek, akik korábban állították, hogy az elnököt megriasztotta az erőszak, s nem is tudta, hogy alelnöke bajban volna: mintha nem hallotta-látta volna az ostromlók „akasszuk fel Pence-t!” kiáltásait, feliratait, sőt a neki ácsolt akasztófát a hurokkal a képernyőn.
Védői persze, hogy pánikba estek, amikor a vádemelők a képviselőnő tanúkénti meghallgatását javasolták. A hölgy ugyan sokaknak elmondta már ezt, de országosan csak akkor érte el a hírküszöböt, miután meg akarta indokolni, hogy miért szavazta meg republikánus létére a vádemelést. Trump ügyvédei jól sejtették, hogy milyen hatása lenne e vallomásnak az ország összes képernyőjén. Vad alkudozásba kezdtek, hogy akkor ők majd százával citálnak be tanúként vezető demokratákat. S ezzel tengerikígyóvá tették volna az elnökpert, akár a tavaszig is elhúzhatóvá. Valószínűleg a háttérben ekkor már Biden is közbelépett, aki végre programjaira kívánta terelni a figyelmet. Ekként született meg a kompromisszum: a képviselőnő leleplezését írásban csatolták az elnökperhez, s elálltak a tanúk beidézésétől (ami nyilván még bírósági időhúzáshoz is vezethetett volna).
A végszavazásnál esély sem volt az elmarasztaláshoz szükséges kétharmadra, viszont a felmentésre voksoló 43 republikánus szenátor sem merte tagadni az elnök bűnösségét, hanem alkotmányossági kifogásaira hivatkozott. Vagyis Trumpot kimentették, de igazában nem mentették fel ama – alaposan bizonyított – vád alól, amit a ma első számú republikánus, McConnell úgy fogalmazott, hogy „gyakorlatilag és morálisan felelős” a Capitolium ostromáért, s baljósan utalt a magánszemély büntetőjogi felelősségre vonásának lehetőségére. A vezető konzervatív lap, a The Wall Street Journal pedig arra, hogy a republikánusok ezt nem feledhetik, ha a bukott elnök netán tényleg megpróbálna megint elindulni a választásokon. Trump persze szokott módján sietett győzelmet hirdetni, de utóvégre a híres pirruszi felkiáltás is győztes csata után hangzott el.
