A VHS lejátszó véletlenül került elő a garázsban lévő szerszámosszekrény alól. Volt benne egy kazetta, „farsang”, így kisbetűvel, ákombákom, férfias betűkkel írva a kazetta papírjára. Bevitte a szerzeményt, bekapcsolta az öreg lejátszót, majd leült a fotelbe és kíváncsian várta, mi történik a play gomb megnyomása után.
Egy kamasz gyerek kezében van a kamera, látni félig az arcot egy pillanatra, amikor maga felé fordítja a kamerát, hogy valami gombot megnyomjon a készüléken. Van az egészben egy kis ügyetlenkedés. Kissé kásás a kép. Aztán egy félig feldíszített falusi rendezvénytermet látunk, talán egy művelődési ház. Parkettás padlózat, néhány dohányzó ember csoportokba verődve, a terem túlsó felén színpad. A távolban egy magas létra, a lábai között férfiak beszélgetnek, a létra tetején egy középkorú nő tevékenykedik, színes szalagokat ragaszt a magasban futó radiátorcsövekre. Halkan hallani, ahogy a videózó gyerek a háttérben magyarázza valakinek, hogy a helyi videóklubnak készít anyagot. Krákogós, dohányos hang mondja neki, hogy jól van, öcsém, még a végén híres rendező leszel.
A színpad fáradtan, öblösen recseg, ahogy a zenészek felhordják a dobokat, a gitárerősítőt és a szintetizátorokat. A takarítónő a terem távolabbi sarkából figyeli a dülöngélve cipekedő alakokat. Egy munkás áll mellette, bal fülében gyufaszállal matat elmélyülten, majd amikor végez, hosszan nézi a gyufaszál végét, megszagolja azt, krákog, visszateszi a skatulyába a szálat. A takarítónő háromszor mondatja el vele az elektromos billentyűshangszer nevét, a szeme kidülled a hat dioptria mögött, elmondása szerint sose hallott még ilyen csúnya szót, hogy szintetizátor.
Azt mondja ujjait tördelve, hogy ez majdnem olyan csúnya, mint a tértivevény. Azt se érti, hogyan lehetett kitalálni. Jobban szeretni az olyan egyszerű és beszédes szavakat, mint: madárijesztő. Dél van, odakint a faluhatárban az egyik madárijesztő maga alá húzza árnyékát, mint aki szégyelli látni saját szakadt ruhalobogását, új tavasz jön, új ruhákat remél. Hunyorogva-nyikorogva fordul pár fokot szélirányba, hátát mutatja a februári szélnek, sértődötten.
Odabent a falusi rendezvényteremben meleg van. A falakból több évtizednyi bál, lakodalom, ballagás és esős falunapok étel-ital és emberszaga párolog, csendes, ólmeleg dohosságban. A színpad sarkában, mint pállott szájban egy hátsó szuvas fog – gubbaszt egy öreg, lehangolt pianínó. Ráközelít a videós. A billentyűk felőli burkolat hiányzik, fedele felnyitva. Nyolc billentyű hiányzik nagyon régtől, évtizedek óta. Újra a teljes színpadot látjuk. A pakolászó alakok egy pillanatra megállnak, nézik az ócska hangszert, morognak valamit, majd torokból, ordenárén röhögnek. A színpad felett a falon valamikor méretes vörös csillag volt, régebben évekig látni lehetett a nyomát, ott kevésbé szürkült meg a meszelés, aztán narancssárga napocskát festettek szorgos kezek a helyére, belekomponálták a régi csillag ágait is.
Lent, a nézőtér bal oldalára asztalokat hordanak munkaruhás férfiak, az asztalsor lesz a büfépult. Amint két asztal egymás mögé kerül, szorgos asszonykezek már teszik is fel a terítőket. A ráncokat hosszan, lendületesen simítják. Percekig ezeket a szélesen kaszáló, mélyre hajolt simító mozdulatokat mutatja a kamera, talán az ilyenkor csüngő, ide-oda himbálódzó asszonykeblek érdekelték a videózó kamaszt. Vagy a ráncsimítás autentikus modora: ezek a sokat látott, húslevesek hektoliterjein, rántott húsok több ezer négyzetméterjein edzett vaskos, kapanyélhez szokott asszonykezek sok tonna ráncot simítottak el, lepedőn, abroszon, asszony- és férfilelkeken. Hogy talán ezt látta fontosnak a videós. Nem tudni.
Egyszer csak felélénkülnek a teremben dolgozó falusiak: a pocakos polgármester lép be, hogy ellenőrizze a farsangi bál előkészületeit. Az egyik munkás viccesen elkiáltja magát, itt a lord major, vigyázzba vágja magát, bokáit összeveri, úgy mondja kissé fröccsös hangon: tiszteletem, polgikám! A faluvezetőt látni a képernyőn, vált pár szót az asszonyokkal, dicséri az abroszokat, simít párat ő is a felé legközelebbin, aztán a zenészekhez intéz pár biztató szót, még éppen kivehető: uraim, ma éjjel nem fogyhat ki a talpunk alól a csárdás és a báli zene. Hátratett kézzel sétál körbe a termen, ellenőriz minden lufit és szalagot, függönyt, közben hosszan cseng a polgármesteri telefon, a Carpe Diem formáció Álomhajó című slágere szól. Felveszi, aztán összehúzott szemöldökkel, hivatalos hangon ad utasításokat.
Ezen a ponton megáll a felvétel, és a képernyőn látható dátum és idő szerint három és fél óra múlva indul csak újra. A teremben ötven-hatvan ember, fiatalok, öregek, néhányan beöltöztek jelmezekbe. Boszorkány, kéményseprő, katonatiszt. A katonatisztről hamar kiderült, hogy igazi katonatiszt, csak nem volt otthon a tiszta szépruhája, felvette hát az ünnepi egyenruháját. De látni még bohócot, tündért, vámpírt is, a felvételen. Az iskola gondnoka nem annyira tisztázott okokból litván börtönparancsnoknak öltözött, sokan nem értették, úgy kellett magyarázkodnia. A vendégek zöme egyszerűen csak felvette az ünnepi ruháját, a harmincéves almazöld ballagási öltönyöket, vagy épp a legutóbbi divat szerinti méregdrága kosztümöket. A képeket nézve elképzelhetjük, hogy a rendezvényterem dohosságába és ételszagába mélyen beleivódik többtucatnyi parfümkarakter.
Ügyes érzékkel veszi fel a kamerát kezelő fiú, ahogyan megérkeznek a falu prominens alakjai. A valamikori tanácselnök, a jelenlegi jegyző, néhány helyi kisiparos és vállalkozó, tanárok és az egyszerű falusiak. A kocsmáros is besandít az ajtón, hogy mennyien vannak a bálon, milyen forgalomra számíthat a néhány utcányira lévő kocsmájában. A kamera a kabátjukat levevőket mutatja, a valamikori tanácselnök nem segíti le felesége kabátját, a fiatal asztalosmester viszont készséggel emeli le a barátnője vállaira dobott kabátot. Nem vette fel rendesen a karcsú nő, hiszen néhány méterre parkoltak le a bejárattól.
Minden valamirevaló farsangi bálon vannak furcsa esetek, amikről aztán hetekig el lehet pletykálni, a közlékenyebb természetű kisnyugdíjasok egy-két hónapig simán megélnek az ilyen történésekből. A képernyőn most egy különös figura látszik. Zavartan toporog, nem veszi le a kabátját, fejtetője bőségesen izzad, vidáman csúszik meg rajta a feszes neonfény. Egy apuka az, aki hónapok óta bizonytalan abban, hogy a fiú, akit eddig sajátjaként szeretett, talán nem is az övé. Kémcsövet markolászik izgatottan.
Gyakran megjelent apasági DNS-vizsgálathoz begyűjtendő nyálmintára ácsingózva a falusi és városi rendezvényeken, ahol úgy sejtette, felbukkanhat a fia. Hamar kiderül, hogy a farsangi bál idején is hiába vitte a feliratozott kémcsövet, amit erre a célra szerzett be. A videófelvétel szerint a farsangi bál öltözőjében is ezért remélte szóra, illetve nyálmintára bírni a fiút. Nincs a bálban a fiú. Jól látható a videófelvételen, hogy a már enyhén spicces rendezvényszervező minden teketória nélkül pálinkát önt az apuka zavartan maga előtt tartott üvegcséjébe. A szervező valószínűleg azt hiszi, apuka azért áll sorban a dugipálinkás asztal előtt, ami kabáthalommal van álcázva. Nézik is a falubeliek, hogy ki ez a kákabélű, aki kémcsőből issza a kemény, karcos szilvapálinkát. Kiröhögik, aztán legyintenek, otthagyják. Fél óra szünet a felvételen, talán vacsorázott addig a videós fiú.
A folytatásban a zenészek javában húzzák a mulatós slágereket. Áll a bál, zeng a rendezvényterem. Pörögnek a szoknyák, mint megannyi galaxis. A kimelegedett férfiak, nem törődve a másnappal, egymás után dobálják be a sörborpálinkákat. Termetes izzadságfolt-kontinensek hullámoznak az ingek hátán. Este tízkor jelmezverseny kezdődik. Nem hirdetnek konkrét győztest, mindenki a megosztott első helyezést kapja, kivéve a litván börtönparancsnokot, ő közönségdíjat nyer, hogy mégse menjen haza üres kézzel. Éjfélkor tombolahúzás, majd a zenészek elkezdik a lassú számokból álló zenei blokkot, finom jelzésként, hogy lassan vége a bulinak. A második számnál lemerül a kamera akkumulátora, pont, amikor a már fátyolos tekintetű polgármester kéri a fiút, hogy hadd nyilatkozhasson valamit. Üres lesz a képernyő, mint odakint az udvaron eldobott kémcső.
