Petrozavodszkban élte le első huszonnyolc évét. Aki bármilyen keveset ért oroszul, az tudja, hogy a "zavod" gyárat, üzemet jelent, s ezért úgy gondolhatja, hogy Petrozavodszk a szovjet időkben felhúzott, sivár gyárváros lehet. Valójában az első "zavodot" és magát a várost még Nagy Péter alapította. Az itteni vasöntödében készültek az ágyúk és a vasmacskák a cári flotta számára. A város központjában szép klasszicista paloták állnak, az Onyega-tó partján poétikus sétány húzódik. Grigorij, azaz Grisa a nyolcvanas évek elején, értelmiségi családba született egyetlen gyermekként. Korán elvált édesanyja orosz irodalmat tanított, lánykorában néhány verse is megjelent. Grisa hat éves korában kezdett el fényképezni, két évvel később a szomszéd fiú amatőr kamerájával már kisfilmeket készített, aztán a videókorszak beköszöntével iskola előtt, iskolában és iskola után csak a videózásnak élt.
Gyermekkorától filmrendezőnek készült. De a mama, ahogy az egyedülálló értelmiségi édesanyák a világon mindenütt, valami "komoly és becsületes" szakmát kívánt adni a fiának. Az egyetemi felvételi előtti hónapokban éjszakába csúszó viták törtek be az addig csendes és szeretetteljes otthonban. "A művészet szép dolog, de bizonytalan kenyér. Fáradtan és öregen azért vállalok esti tanítást is, hogy valódi diplomát adjak a kezedbe. Ha becsületes szakmád lesz orvosként vagy ügyvédként, szabadidődben filmezhetsz kedvedre. Amióta apád elhagyott, csak érted élek, miattad áldoztam fel mindent..."
Grisa csendes fiú volt, szerette az édesanyját és végül engedelmeskedett neki. Orvosi egyetemre nem jelentkezett, mert irtózott a vértől, és egyszer egy videófesztiválon rosszul is lett a felnyitott mellkasban dobogó emberi szív látványától. Elvégezte hát a jogot, és különösebb ambíció nélkül leszerződött egy helyi gyárhoz. Itt már nem ágyúkat és horgonyokat gyártottak. Azt, hogy pontosan mit, sohasem sikerült megtudnia. A vezetői iroda a jogi csoporttal együtt egy kis klasszicista palotában székelt, messze a gyárépülettől. Grisa néhány héttel a diplomája átvétele után meg is kapta az első saját ügyét. Ügyvédbojtárként, ingyenes jogi cselédként szolgáló volt évfolyamtársai irigykedve nézték, ahogy a komoly gyár képviseletében egyedül jelent meg a bíróságon, és szembenézett az ellenérdekelt feleket képviselő, idősebb ügyvédek kisebb hadával.
De az első tárgyaláson meg sem tudott érdemben szólalni, mert kiderült, hogy a cég titkárnője rosszul töltötte ki a meghatalmazási papírját. Bár nem az ő hibája volt, szégyenkezve kullogott vissza az elegáns körtéren levő irodába. A tulajdonos évek óta Londonban élt, a céget vezető fia, Szergej megnyugtatta Grisát, hogy sebaj, egy hónap múlva legalább felkészültebben mehet a bíróságra. "Larissza jogi antitalentum, mindig elkeveri a bírósági papírokat", mondta nevetve, és belecsókolt a titkárnő selymesen sima nyakába. Grisa a következő tárgyalási napra annyira felkészült, hogy több tucat oldalt szó szerint fel tudott volna mondani a keresetükből. De hosszas jogi érvelés helyett Szergej utasítására az egyik szakértői jelentést kellett megtámadnia, mondvacsinált indokkal. A harmadik tárgyalást elhalasztották, mert a gyár Szentpétervárra küldte valami tanfolyamra, és más jogász nem dolgozott a cégnél.
Aztán betört a nyár, a városi fiatalok a hűvös fehér éjszakákon kint ültek az Onyega partján. Szergej hatalmas partikat adott az egyik étterem teraszán, amelyre mindig meghívta Grisát is. Szeptemberben még volt egy tárgyalás. Grisa végre előterjeszthette, hogy a cég hamarosan nagyobb megrendelést kap Londonból. A bíró hat hetet adott ennek igazolására. Az október végi tárgyalás előtti este Larissza váratlanul megjelent Grisáék lakásában. "Ma este bejelentettük a csődöt, és reggel Londonba utazunk Szergejjel", mondta. És letett az asztalra egy borítékot. "Szergej nem nagyon akarta, de én kisírtam, hogy legalább te kapjál valami fizetésfélét." A borítékban százhúszezer rubel volt, nem túl sok pénz, gyűrött bankjegyekben.
Grisa ekkor értette meg, amit legbelül persze már régen megértett. Bírósági bohóckodása csak arra volt jó, hogy az időhúzó processzus alatt Szergej a dolgozók, a beszállítók és az állam elől mindent kilopjon a cégből. "Szép becsületes szakmát kívántál nekem", vágta oda a síró anyjának. Elutazott Szentpétervárra, beállt mindenesnek egy videós céghez, aztán elvégezte a filmrendezői szakot. Első komolyabb munkáját, egy másfél órás dokumentumfilmet az egyik neves tévétársaságnak készítette egy professzorról, akit a szívátültetések királyának tartottak Péterváron. Legyőzte irtózását a vértől, sok száz órát töltött a műtőben, kamerával loholt az asszisztensek mellett, akik hűtődobozukban egy frissen kioperált szívvel rohantak a hosszú kórházi folyosókon. Lefilmezte a halott donorokat és a lábadozó újszíveseket, a síró és a reménykedő hozzátartozókat. És persze a professzort, aki a műtőn kívül kopottas, szürke bácsinak látszott. De nem Grisa filmjében: ott talán még Larisszánál is szebb volt, mert öröm volt elnézni, amit csinál.
