Miért egyéni tulajdonságokkal magyarázzuk tapasztalatainkat? Miért nem osztálytapasztalatként értelmezzük? Ha valóban osztálytársadalomban élünk, akkor ezt miért nem érzékeljük? Miért olyan nehéz felismerni a mindennapokban az osztályhelyzet életünkre gyakorolt hatását? Milyen történeti okai vannak ennek? Korábbi írásaimban arra a kérdésre kerestem a választ, hogy miért tekinthető osztálytársadalomnak a magyar társadalom. Társadalomkutatási eredmények egész sorát mutattam be, amelyek az osztályszerkezet életünkre gyakorolt hatását igazolják. Alább egy ebből következő kérdést teszek fel: miért nem érzékeljük mégsem, hogy osztálytársadalomban élünk?
Mindennapi tapasztalatainkat jellemzően más emberek tetteinek, jellemvonásainak, helyes vagy helytelen, segítő vagy ártó cselekvéseinek tulajdonítjuk. Tudjuk ugyan, hogy életünket különböző intézmények keretei között éljük le – egy állam polgárai vagyunk, családokban élünk, iskolákban tanultunk, munkaadóinknak dolgozunk stb. –, mindennapi tapasztalataink okait jellemzően mégis inkább megszemélyesítjük. „Azért történt ez, és azért történt így, mert valaki vagy valakik így döntöttek.”
Miért döntöttek így? Mások döntéseinek hátterében jellemzően különféle indítékokat, okokat, motivációkat, képességeket vagy ezek hiányát véljük megtalálni. Így működünk: mindennapi tapasztalatainkra magyarázatokat keresve különféle okokat tulajdonítunk mások döntéseinek. Mindennapi tapasztalatainkat jellemzően önmagunk vagy mások ilyen-olyan sajátos jellemvonásaival, tulajdonságaival (attribútumaival) magyarázzuk.
Ezek az okok persze nagyon sokfélék lehetnek. Tulajdoníthatjuk ezeket önmagunk vagy mások kiemelkedő vagy gyenge teljesítményének, intelligenciájának vagy ostobaságának, értékrendjének vagy elvtelenségének, éleselméjűségének vagy butaságának, képzettségének vagy iskolázatlanságának, jó vagy borzalmas ízlésének, kifinomult modorának vagy faragatlanságának, műveltségének vagy tudatlanságának, eleganciájának vagy igénytelenségének és így tovább.
Az ilyen tulajdonságokon (valójában tulajdonításokon) túl, hajlamosak vagyunk további okokat keresni: stílusokkal, identitásokkal, fogyasztói preferenciákkal, politikai nézetekkel, érték-elkötelezettségekkel, világnézeti meggyőződésekkel, vagy egyszerűen csak érdekekkel magyarázni. Máskor pedig egyszerűen csak a szerencsének tulajdonítjuk, ami történt: „jókor volt(am) jó helyen”.
Ma már nem számít?
Gyakran hallani a mindebből levont következtetést: „ma már csak ezek számítanak”, „ma már az osztály nem számít”, „ma már nincsenek osztályok” (olykor még azt is hozzátéve: „soha nem is voltak”). Az osztályokról szóló beszéd e felfogás szerint rettenetesen leegyszerűsítő, hiszen a mindennapi tapasztalatok és az emberi társadalmak sokszínűségét fekete-fehérre redukálja.
És valóban: ki vitathatná, hogy sokfélék vagyunk, hogy vannak ilyen emberek is, meg egészen másmilyenek is? Ki vitathatná, hogy a mindennapokban érzékelt emberi sokszínűség, tapasztalataink sokfélesége leegyszerűsíthető lenne egy fekete-fehér világképre, osztályok szembenállására és konfliktusaira?
Csakhogy e gondolatmenettel éppen belekormányozzuk magunkat egy gondolati zsákutcába, egy látszólagos ellentmondásba. A mindennapi tapasztalatok sokszínűsége és az osztálytagoltság valójában nem mond ellent egymásnak. Az életformák sokfélesége, a gondolkodásmódok és életvezetési stratégiák eltérései, az értékrendek különbségei nem jelentik azt, hogy az osztályhelyzetek eltűntek volna. A mindennapokban érzékelt sokszínűségből nem következtethetünk az osztályviszonyok felszámolódására. A bennünket körülvevő világ tarka forgatagából nem következik az osztályszerkezet feloldódása. Az osztályszerkezetben elfoglalt hely igenis számít.
Az osztályszerkezet jelentős hatást gyakorol az életünkre. E hatás azonban áttételes, könnyen elrejtőzik szemünk elől; inkább egyéni, személyes, szubjektív, ízlésbéli vagy morális meghatározottságként érzékeljük. Az osztályszerkezet e jellemvonásokon, tulajdonságokon és oktulajdonításokon keresztül fejti ki hatását, miközben jellemzően mi csak e „jellemvonásokat” és „tulajdonságokat” látjuk.
Az osztályszerkezetben elfoglalt helyünk tehát úgy formálja életünket – életesélyeinket, életkörülményeinket, életvezetésünket, életutunkat, életstílusunkat, de életkilátásainkat is –, hogy e hatást közben nem az osztályszerkezetnek tulajdonítjuk.
Miért nem látjuk?
Ennek fő oka, hogy az osztályról szóló beszéd szétválaszthatatlanul összefonódott az államszocializmus ideológiájával, a rendszert igazoló marxizmus-leninizmussal és védelmezőinek nyelvével. Tapasztalataink osztályalapú értelmezésének nyelvét előbb a marxizmus-leninizmus rátelepedő rendszerigazoló ideológiája tette hiteltelenné, majd az államszocializmus összeomlása temette maga alá. Az eredmény: a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntöttük.
Az állampárt ideológiájával együtt elvetettünk egy kifejezetten hasznos értelmező-elemző nyelvet is. A marxizmus-leninizmus rendszervédő ideológiájával együtt megszabadultunk a marxi hagyomány osztályszerkezet-elemzési eszköztárától is. Érthető, hogy így történt – a veszteség ennek ellenére meglehetősen súlyos.
E veszteség történeti gyökerei Magyarországon legalább a 1960-70-es évekig nyúlnak vissza. Amint azt a szociológus Kuczi Tibor a rendszerváltás környékén kimutatta, a pártállam ideológiájával, modernizációs diskurzusával szemben ekkor alakult ki az a kritikai-szociológiai nyelv, amely a 70-es évek második felétől kezdve mindinkább elutasította az osztálynyelvet. E kritikai-szociológiai nyelv az államszocializmus reformja mellett elkötelezett értelmiség nyelvévé vált. Azon reformértelmiségé, amely az osztályszempontú értelmezés teljes nyelvezetét politikai ellenfeleivel azonosította – és következetesen elutasította.
Az államszocializmus megreformálásának szükségességét hirdetők politikai ellenfeleiket dogmatikusoknak, ortodoxoknak, apologétáknak, vagy sztálinistáknak neveztek. Osztályokról, különösen pedig munkásosztályról beszélni ilyen körülmények között azt jelentette, hogy a beszélő az államszocializmust saját ódivatú, elavult és ideologikus nyelvén védelmezi, a reformokkal szemben a „munkásellenzék” pártját fogja, a „felvilágosul reformerekkel” (Kornai Jánossal, Nyers Rezsővel, Fock Jenővel) szemben az „ostoba dogmatikusok” (Biszku Béla, Komócsin Zoltán, Gáspár Sándor) oldalára áll.
Eközben az önmagukat reformereknek nevezők saját pozíciójukat racionálisként, tudományosként, szakmaiként és felelősként állították be. Míg visszatérően szakértelmükre, a racionalitásra, a szakmaiságra, illetve a tudományosságra hivatkoztak, addig ellenfeleik a dolgozó népre, a munkásosztályra, illetve a szocialista értékekre hivatkozva formáltak jogot a politikai irányvonal meghatározására.
Azon a megrögzött állásponton, hogy az osztályokról és a munkásosztályról szóló beszéd az államszocializmust védelmező beszédmód többletjelentésével rendelkezik, az 1989-es rendszerváltás sem változtatott érdemben. Sőt, inkább csak megerősítette ezt a felfogást. Osztályszerkezetről és osztályokról beszélni még ma is magában rejti annak esélyét, sőt veszélyét, hogy a mondandót – függetlenül annak tartalmától – állampárti nosztalgiával átszőtt, avítt és ideologikus nyelvhasználatnak fogják minősíteni.
Akárcsak a mindennapi tapasztalatok osztályszempontú értelmezését, amely olykor kifejezetten a helyzethez nem illő, nem megfelelő vagy egyenesen udvariatlan viselkedésnek minősül. Osztálykonfliktusról beszélni e máig ható beszédrendben, könnyen maga után vonhatja a bárdolatlanság, az ökonomizmus, a redukcionizmus, a determinizmus minősítését. Ez pedig összességében megnehezíti, hogy az osztályszerkezet formálta jelenségeket a mindennapokban akként észleljük, amik, és hogy ezt megfelelő módon ki is tudjuk fejezni. Alighanem ez a fő oka annak, hogy kifejezetten ritkán találkozhatunk a közbeszédben az osztály és különösen a munkásosztály kifejezéseivel.
Számít az osztály!
A magyar társadalom egy kifejezetten zárt osztálytársadalom, amely ugyanakkor magába foglalja az életformák sokféleségét, a gondolkodásmódok és életvezetési stratégiák eltéréseit, az értékrendek különbségeit is. Ugyanúgy jellemzi az osztályszerveződés, az uralom és a kizsákmányolás, mint az életstílusok és mentalitásformák sokszínűsége, vagy a fogyasztói individualizáció. Egyaránt valóságosak, nincs köztük ellentmondás. Az osztályszerkezet mindennapi életünkre gyakorolt hatásai azonban sokkal nehezebben érzékelhetők.
Különösen akkor, ha történeti okok miatt ennek nyelvi kifejezésmódja (az osztálynyelv) is korlátozás alá esik. Használata a marxista-leninista ortodoxia, a pártállami apológia, az ideologikusság, a dogmatizmus, a (vulgár)marxizmus, a redukcionizmus, a determinizmus, az ökonomizmus vagy egyszerűen az ostobaság biztos jelének tűnik. A megoldás nem az osztálynyelv további elfojtása, hanem éppen ellenkezőleg: újraértelmezése, újraértékelése és felszabadítása.
A feladat ebből következően: megkönnyíteni a társadalom osztályalapú szerveződésének érzékelését és nyelvi kifejezését – mindennapi tapasztalataink osztályalapú értelmezését. Osztályhelyzetünk igen erőteljesen formálja életünket, mégis elrejtőzik szemünk elől. Itt az ideje újra meglátnunk és nyíltan beszélnünk róla: az osztály igenis számít!
