A magyar társadalom belefáradt a korlátozásokba: a járvány eleve különféle megítélései és az olykor aránytalan korlátozások miatti társadalmi kilátástalanság egymásnak ugrasztotta az embereket. Holott nem lenne szabad elfelejteni azt, hogy nem elsősorban a „normális életet” érintő korlátozások vernek éket emberek, családok és gondolkodásmódok közé, hanem az Orbán-rendszer. Orbán nem közegészségügyi és életvédelmi rendelkezésekként tekint a lezárásra. Számára a járvány egyfajta „előrehozott választás”, ahol versenytársak nélkül tud mindent leuralni.
Az Orbán-rendszer már jóval a világjárvány előtt is erősen polarizálta a magyar társadalmat. A történelmi múlt megítélése, az Európai Unióhoz való viszony, a globális ökológiai és klímaválság ténye és következményei, a menekült és bevándorlási válság mind-mind hitvitává vált, és a törzsies jellegű konfliktusok már egy jó ideje nem pusztán közéleti, hanem magánéleti relevanciával rendelkeznek. A véleménykülönbség természetes velejárója a politikai viszonyoknak, és korántsem minden szekértáborharc bontakozott ki 2010 után.
Ugyanakkor az Orbán-rendszer két ponton mégis dermesztő újdonságot hozott. Egyrészt minden konfliktus háborús keretben bontakozik ki, ahol jó és rossz harcol egymás ellen, és a cél egyáltalán nem a másik megsemmisítése, hanem a folyamatos harc (a háború tehát öncélú). Másrészt a közéleti vitáknak magánéletre vonatkozó konzekvenciáik vannak, vagyis könnyen megüthetjük a bokánkat, ha nyíltan szembemegyünk a rendszerrel. Az Orbán-rendszer tehát már jóval a koronaválság előtt megfertőzte a magyar társadalom mentálhigiénés állapotát, vitakultúráját, és ebbe a helyzetbe robbant bele a sohasem látott közegészségügyi, társadalmi, gazdasági és persze pszichológiai válságtömeg.
Kialakult egy fájdalmas törésvonal a potenciális ellenzéki szavazói oldalon az Orbán-rendszer válságkezelését illetően. Gyakori a jelenség, hogy a rendszerrel egyébként szembenállók egy része keservesen követeli vissza a „régi életét”, tagadja a korlátozások szükségességét, de legalábbis bírálja azok aránytalanságait, szélsőséges esetben pedig erősen szkeptikus magával a járvánnyal kapcsolatban is. Az Orbán-rendszerrel szemben állók másik része pedig annak ellenére, hogy tisztában van azzal, hogy a korlátozások jó része nem végiggondolt, aránytalan és egy részük valóban szükségtelen, mégis kiáll a lezárások mellett, sőt a járvány kitörése óta több ponton is (pl. a tavaszi és őszi korlátozások hamarabb való bevezetése, a nyár hónapok sokkal szigorúbb kezelése) nagyobb szigorúságot várt volna el. Ezzel ha kelletlenül is, de – nyilván közegészségügyi okokból, illetve a saját egészségük védelmében – elfogadják, hogy egy autoriter rendszer tovább korlátozza az életüket.
Az előbbi csoport „karanténfüggőnek” titulálja az utóbbiakat, akik pedig nem kevés indulattal vágnak vissza a „járványszkeptikusnak” bélyegzetteknek. Mit lehet tenni ebben a helyzetben? Az életünk és a közösség védelme érdekében el kell fogadni, hogy adott esetben szükségtelen, aránytalan, csakis az Orbán-rendszer fenntartása érdekében bevezetett korlátozások tárgyai legyünk?
Drámai dilemma, a „hamis realisták” és a „túlfeszített lényeglátók” közötti klasszikus, bibói konfliktus. Joggal tarthatunk attól, hogy ez a szembenállás rányomja a bélyegét nemcsak az előttünk álló politikai küzdelmekre, de arra is, hogy hogyan gondolkodunk a koronaválság tágabb kontextusáról, a globális ökológiai és klímaválságról. Ennek fényében éppen itt van az ideje annak, hogy megpróbáljuk egymáshoz közelíteni az álláspontokat, hiszen a mostani járvánnyal éppen csak beléptünk az előttünk álló válságok sorozatába.
A helyzet tisztázását azzal érdemes kezdeni, hogy rámutatunk: a magyar társadalomban előállt félelem, a bizonytalanság, a törzsiesedés tovább fokozódása csak részben következik magából a pandémiából. Valójában az Orbán-rendszer érdekelt abban, hogy ez a helyzet (folyamatos kivételes állapot, irányított káosz) – amíg lehet – fennmaradjon, és ennek érdekében Orbán képes feláldozni egész társadalmi csoportokat. Képes volt aránytalan korlátozásokat bevezetni a társadalom megosztása érdekében, és nem a munkásoknak segített elsősorban, hanem a rendszerének és a tőkés csoportoknak. Orbán tehát korántsem társadalmi tragédiának tekinti a járványt, hanem lehetőségnek hatalma megerősítésére és megtartására.
Ehhez legalább három stratégiát alkalmaz.
Először is a járvány során bevezetett korlátozások csak áttételesen szolgálják a közegészségügyi célokat. A valódi cél a társadalom említett megosztása, a káosz és bizonytalanság fokozása. Ebben a helyzetben a magam részéről nem tudom elítélni azokat, akik a járványügyi szabályokat közegészségügyi céllal tartják be, tulajdonképpen a kormányzat helyett és annak mulasztásait pótolva.
Ahhoz, hogy az Orbán-rendszerrel szemben fel tudjunk lépni, be kell látni, hogy a társadalom döntő része nemcsak a pandémia során (ott főleg), de a mindennapokban általában a munkájából adódó kényszereket az élete és testi épsége elé kell hogy helyezze. Ezt nem belátni felelőtlenség lenne a járványügyi szabályokat az Orbán-rendszer „helyett” is betartók részéről. Ez a mindennapok „létért folytatott küzdelme”, ahol tömegek nem tudnak home office-ban dolgozni, nem rendelkeznek megtakarításokkal egy a mostaninál szigorúbb karantén esetére.
Éppen ennek felismerése az orbáni politikai leggonoszabb része, hiszen a miniszterelnök szándékosan nem a legkiszolgáltatottabb helyzetben lévőket, a munkásokat, a zárlat által legjobban sújtott kisvállalkozásokat segítette. Ezzel osztotta meg lényegében a társadalmat, és erre vezethető vissza az, hogy egyre többen nyitást követelnek, hiszen a szó szerinti éhhalál és családi szenvedés közvetlenebb veszély, mint a fertőzés lehetősége. Azoknak, akik alá tudnak merülni a karanténban, minderre figyelemmel kell lenniük.
Végül egy fontos közös pont lehet a kormányzati járványkezelés által szembeállított csoportok között az, hogy Orbán nemcsak aránytalan és igazságtalan korlátozásokat vezetett be, nemcsak szándékosan hagyta az út szélén a legkiszolgáltatottabbakat, hanem a folyamatosan hosszabbított rendkívüli jogrendben lényegében elkezdte privatizálni és követlen kormányzati kontroll alá venni a felsőoktatást; a munkajogi szabályokat még inkább a multik érdekeihez alakította, elképzelhetetlen erőforrásokat adott a mélyállami érdekeket szolgáló oligarcha és politikai megbízotti köröknek. Orbán tehát egyfajta előrehozott választásnak tekinti a járványt, amelyen ha nyer, akkor lényegében mindegy, hogyan alakul 2022.
Úgy vélem, ha ezek mentén el tudunk indulni, egymás szempontjait meg tudjuk érteni, akkor az elkövetkezőkben képesek lehetünk kidolgozni egy olyan „vakcinát”, amely alkalmas lehet annak a társadalomnak a kezelésére, amely már jóval a járvány előtt is beteg volt.
A szerző jogász, politológus, az MSZP Baloldali Tömörülés Platformjának alelnöke