Fekete, mint a halál. A Petri-díjas Gál Hunor kötete sötét tónusú borítójával, a fehér lapok egyhangúságát rapszodikusan meg-megtörő fekete oldalaival, tucatnyi halálozási (és más egyéb) statisztikával és szó szerinti fekete szavakkal a pokol különféle regisztereit járja be. Versei lehetnének akár egy vizuális művész látomásai is, de a fel-felvillanó képflessek annál sokkal jobban hasonlítanak az életre.
„az élőket nem esszük meg, nem vagyunk mi / barbárok, előbb leöljük őket” – sok beszédes gondolat akad a kötet nyolcvanegynéhány oldalán, de talán ez az egyik legkifejezőbb, amely mutat némi ok-okozatiságot életünk-halálunk, más élete és más halála között. Merthogy a halál az, ami Gál Hunor első verseskötetének – a kezdő vers címével élve – velejét adja. A vér folyása, ami mindig igaz, „mert mögötte félelem van / és szükségszerűség, / a lét elviselhetetlen igénye. / mint a hullafertőtlenítő mellkasa, / amit túlfeszít a gravitáció.” Emberi hangok a kazánban; egy üvegszemű cigányasszony halott babát csavar lepedőbe – kóstolót kínál a tetemből; családi összkép: ahogy az összetekert inak megtartanak két mázsa rothadó tetemet. A halál mindenhonnan támad: önmagunkból, szorongásainkból, mások halálának fenyegetettségéből, bűzlő testekből, Per Yngve Ohlin, művésznevén Dead, a norvég black metal zenekar, a Mayhem egykori énekesének búcsúüzenetéből, és van olyan is, amikor a szomszédból. „a fán vijjog egy bagoly / ma este a szomszédból / látogat meg a halál. / szombat, bagolyvijjogás / állítólag rossz ómen.” Az emberi testen végigkanyargó szűk és sötét ösvényen, a velő a hús, a gerinc, a kezek, körmök és csontok zökkenőin olykor felbukkan Isten is, vagy legalábbis, ami belőle látható: keresztformába szedett képvers (méhgarázs); Jézus arca egy pizzán, Allah egy tojáson, Szűz Mária az autómosó ablakán…
Gál Hunor költészete asszociációkat halmozó szózuhatag, nem hiába rokonította a Petri-díjhoz kötődő laudációjában Áfra János Ginsberggel, ugyanakkor a fiatal költő verssorai úgy hullámzanak a beatköltészetre jellemző gáttalan hömpölygés és az azt nem tűrő, formailag megregulázott szabadvers között, mint a kötetvégi zárójelentés (a címek verssé emelt egymásutánja) szedése – a 81. oldalon találják, látni fogják, miről beszélek.
Ezekből a kanyarokból, halálasszociációkból, tabukból közben többször kirajzolódik az ember képe, kirajzolódunk mi magunk, kortalanul, kegyetlenül lecsupaszítva. Közben, ahogy Hunor írja, igyekszik hol iróniával, máskor a témától való eltávolodással fogyaszthatóvá tenni az elbírhatatlant. „próbálom elvenni a dolgok élét. / lépcsőn ülök, cigizek, bibliát olvasok, / és rendszeresen bevallom magamnak, / hogy nem vagyok annyira elbaszott, mint.” Mint az az ember, akit ez a világ mutat, és aki a kötetkezdő Lányi András-i idézettel (Oidipusz, avagy a természetes ember) – „Az ember nem négy, nem kettő és nem három: / az ember az, ami számokkal nem mérhető.” – feleselve igenis számosítható. Azok a bizonyos, rapszodikusan felbukkanó fekete lapok szembesítenek vele, hogy mi minden vagyunk a váteszként előrevetített (a kézirat bőven a járvány előtt elkészült) halálozási statisztikákon túl: évi 3 171 454 917 dollár világszintű katonai kiadás és 95 506 833 gyártott bicikli. 320 940 889 napi újság, 4 434 498 egy nap alatt eladott mobiltelefon; közel ötmillió blogbejegyzés és ötmilliárd Google-keresés. Évi 25 milliárd tonna CO₂-kibocsátás; 30 millió művi vetélés; és több mint húszezer éhen halás naponta.
Mindez, és még ennél is több alig 40 versbe, vagy ami még nagyobb költői truváj, egyetlen slukkba sűrítve. A címben szereplő kartonfless adja az ironikus placebót: utolsó, papírízű szippantás a füves cigiből, amiben már nincs anyag, amikor már csak a csigának megtekert karton ég. Amikor a kitágult világ már csak illúzió. (Magvető, 2020. 84 o.)
