- Búcsú Farkas Árpádtól

„Állok a temetődombon, pici levélfülekkel /fülelő gallyaknak mondom, szólok a szélbe:/faggatózó kérdések, ne bántsatok! -:költő nem voltam én; és csupán féltem./Leféltem szépen e negyven esztendőt” írta utolsó nagyszülejének temetése kapcsán az akkor negyvenes éveiben járó költő a Ha a sírokon hajt ki a remény című versében. De ez nem igaz. Farkas Árpád költő volt a javából, és életművét egyáltalán nem a félelem jellemezi. A Kossuth-, József Attila- és Babérkoszorú díjas költő egyben remek prózaíró is volt, 1985-ben a Román Írószövetség prózadíjával tüntették ki. A súlyosan beteg író, költő, műfordító, újságíró, szerkesztő életműve előtt a magyar kultúra napján idén januárban a Meg kellene bolondulni című előadásával tisztelgett a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház. Ő pedig halála előtt nem sokkal Nagy László költő szavaival búcsúzott, aki azt üzente az utókornak: „Ha lesz emberi arcuk egyáltalán, akkor csókolom őket. Emberi szellemük, ha lesz, tudatom velük, üzenem: csak ennyit tehettem értük”. Farkas Árpád (1944-2021), nyugodj békében!