Ha valaki nem érti, mi áll az újabb olasz kormányválság hátterében, ne saját értelmi képességeiben keresse a hibát: az olaszok sem tudják felfogni, miért éri meg a pártoknak csak önös érdekből ennyire szembemenni a saját érdekeikkel, és megkockáztatni az előrehozott választást. Amiről egyéként pontosan tudják: saját bukásukat eredményezné. Olaszországban sok évszázados hagyományai vannak a végzetes taktikázgatásnak, akadt olyan időszak, amikor hadurak százai határozták meg az itáliai területek mindennapjait.
Egyesek most is kiskirályként viselkednek. Itt elsősorban Matteo Renzi volt kormányfőre gondolhatunk, aki az utóbbi bő négy évben megannyi kárt okozott hazájának, de a kormányválság kirobbantásával tette fel nem éppen pozitív ténykedésére a koronát.
Olaszországban azonban a demokratikus intézményrendszer a modernkori hadurak és a populista kalandorok (lásd Matteo Salvini) szorításában sem omlott össze. Róma szerencséjére Sergio Mattarella elnök felelős politikusként viselkedik. Giuseppe Conte bukása után azt a Mario Draghit bízta meg kormányalakítással, akiről mind a jobb-, mind a baloldalon elismerik: kiváló szakember. 2019-ig az Európai Központi Bank élén is kiváló munkát végzett, komoly szerepe volt abban, hogy a pénzügyi válság után stabilizálták az euróövezet gazdaságát.
Draghi az egyedüli személy, aki képes lehet kivezetni hazáját a zsákutcából. Persze már most akadnak, akik azt mondják, az elit képviselője, akit csak azért sem szavaznak meg – például Beppe Grillo, a még a kormányban lévő Öt Csillag Mozgalom (M5S) alapítója -, de minden jel szerint Draghinak sikerül kellő parlamenti többséget összekovácsolnia, s a jövő év márciusában esedékes választásig a kormány élén maradnia. Kár, hogy Európa középső fertályán egyre kevesebb a hozzá és Mattarellához hasonló személyiség.