Thomas Bernhard mintha minden művében elérkezne az ítélet napja. Leszámol családjával, az osztrákokkal, a világgal, írótársaival, a katolikus egyházzal, amiből 1972-ben ki is lépett. Bizonyos tekintetben rokon honfitársával, Peter Handkéval – emlékezhetünk, mekkora felzúdulást keltett 2019-es irodalmi Nobel-díja a délszláv háborúk túl szerbbarát megközelítése miatt -, s nem csak azért, mert egyikük sem tudhatta meg, milyen egy idilli családi környezetben felnőni. Művészetük is rokon jegyeket mutat, hiszen míg Handke a hatvanas években megírta a Közönségszidalmazást (Publikumsbeschimpfung), Thomas Bernhard második drámai alkotásában, Az ignoráns és az őrültben a színházat korholta.
Thomas Bernhard a maga nemében megközelíthetetlen volt, amit a múlttal való folyamatos küzdelme magyarázhatott. Apja, Alois Zuckerstätter asztalosként Németországban talált munkát, ám ezzel együtt elmenekült a családi kötelességek elől, fiával sosem találkozott, majd 1940-ben önkezével vetett véget életének. Bernhard gyerekkorának egy részét szigorú gyermekotthonban töltötte. Viaskodott mostohaapjával, a magyar származású fodrásszal, Emil Fabjannal is, aki úgy érezte, igazságtalan vele. 1931 őszétől aztán bécsi nagyszülei nevelték. Anyai nagyapja, Johann Freumbichler vezette be az irodalom világába. 1949-től mellhártyagyulladással kórházba szállították, tüdőbetegségei egész életét végigkísérték. Az ötvenes évek elején tragédiák sora érte, meghalt nagyapja, majd súlyos beteg édesanyja. Írói pályája a hatvanas évektől ívelt felfelé, lírai kísérletek után 1963-ban jelent meg Fagy (Frost) című prózai munkája, ez hozta meg számára az áttörést. A hatvanas évek végétől egyre súlyosbodtak tüdőgondjai, 1967-ben műtéten is átesett. 1970-ben megkapta a Német Nyelvi és Irodalmi Akadémia Georg Büchner-díját.1972-ben pedig neki ítélték a Grillparzer-díjat A tudatlan és az őrült című darabjáért. Műveivel nem egyszer kavart botrányt, becsületsértési pert is indítottak ellene, ugyanakkor darabjait rendre nagy sikerrel mutatták be a bécsi Burgtheaterben.
Bernhard, aki február 12-én ünnepelné kilencvenedik születésnapját, osztrák ugyan, de művészetét a származása elleni örök küzdelme is jellemezte. Végrendeletében megtiltotta színdarabjainak újrarendezését és kiadatlan szövegeinek ausztriai közzétételét. Regényeit lenyűgöző mondatszerkezetek jellemzik, oldalakon keresztül hömpölyögnek a szavak, a kezdet és a vég örök körforgásában. Műveit a magány, a megvetés, a világtól való távolságtartás hatotta át. „Indulatműveiből” heves szenvedély áradt.
Nála hét évvel fiatalabb öccsének írta egy ízben: „A betegségem a távolság”. Peter Fabjanhoz is ellentmondásos viszony fűzte. E kapcsolatát is a műveiben is fellelhető, a szeretet és a gyűlölet örök váltakozása határozta meg. Peter Fabjan nem csak a testvére, az orvosa is volt. Amikor Bernhard egy alkalommal rosszul értezte magát, szomszédját kérte meg, azonnal hívja hozzá Fabjant, a welsi klinikáról ohlsdorfi birtokára. Testvére azonban előtte még színházba is elment barátjával, mire Thomas Bernhard éktelen haragra gerjedt: lám még a barátja is fontosabb nála. „Nem akarlak többet látni” – fakadt ki testvérének. Fél évig nem beszéltek egymással.
A történet nem Peter Fabjan könyvéből, hanem Bernhard húsz éve kiadott naplójából származik. „A benne rejlő rosszindulatú gyermek egész életét végigkísérte” – írta testvéréről szóló életrajzában Fabjan. S bár a világhírű író őt is számtalanszor elítélte, megsértette, nem az volt a célja, hogy most bosszút álljon, éppen ellenkezőleg. Más szemszögből, emberi oldaláról akarta bemutatni az írót, akinek a személyisége épp azért rejtélyes mindmáig, mert önkéntes száműzetésbe vonult, az elefántcsonttorony magányát választotta. Mint a könyvből kiderült, élete utolsó évtizedében valóságos földbirtokossá vált, több házat vett Ausztriában, a bajor határ közelében is mind jobban vonzotta a felső tízezer társasága.
Thomas Bernhard világ életében azt érezte, senki sem érti meg, de öccse is ugyanígy érzett bátyjával szemben. Bár orvosként is mindig mellette állt, testvére nemigen mutatta ki szeretetét, elismerését. Talán egyetlen alkalmat kivéve. Thomas Bernhard már súlyos beteg volt, amikor bátyja egy gyógykezelés után kilépett a házból és elindult gépkocsija felé. Bernhard azonban az ablakból utánakiáltott: „Peter”. „Félénk, alig hangos kiáltás volt. Megfordultam és visszanéztem rá” – írja az életrajzban. Ebből a gesztusból értette meg, hogy Thomas Bernhard nem csak örök, tehetetlen düh foglya volt, hanem ugyanolyan ember, mint bárki más, humánus érzésekkel, kötődésekkel és kimondhatatlan fájdalmakkal.
Infó:
Peter Fabjan: Ein Leben an der Seite von Thomas Bernhard. Suhrkamp Kiadó.
