Az olaszok ismét átélhetik azt, amit a második világháború óta már több tucatszor: lemondott a miniszterelnök, majd az elnökön a sor, hogy az adott parlamenti viszonyok közepette stabil kabinetet kovácsoljon. Ha ez nem sikerül, jöhet az előrehozott választás.
Az eltelt évtizedek oly sokszor igazolták a római alkotmány súlyos hiányosságait, Itáliában a parlamentáris demokrácia egy extrém változata jött létre. A szenátusnak aránytalanul kiterjedt jogkörei vannak, a miniszterelnök viszont túl gyenge, a köztársasági elnök pedig más európai demokráciákhoz képest nagyon is jelentős politikai szereplő.
Nem csodálkoznánk, ha egy országban az emberek ennyi belpolitikai krízis után már immunissá válnának a mostani fejleményekre. Faludy György találóan írta 1992-ben megjelent Róma című versében, hogy a rómaiak minden kormányválság, államcsőd, nyomor, maffia és korrupció ellenére „élnek, ahogy lehet, míg világ a világ”. A mostani krízis azonban nem egy a sok közül, több szempontból sem. A koronavírus-járvány drámai következményekkel járt, több mint 85 ezren vesztették életüket, a pandémia mély sebet ejtett az olaszok lelkén. Közben az amúgy is drámai adósságteher csak tovább nőtt, így most senkinek sem hiányzik egy idő előtti voksolás. Így érthető, hogy a kormányt felrobbantó Matteo Renzi volt kormányfő a legnépszerűtlenebb politikai személyiséggé vált.
Abban a tekintetben is más a mostani válság, hogy a következő kétkamarás parlament kisebb lesz a mostaninál, sok képviselő lenne kénytelen feladni jól jövedelmező munkáját, így a két jobboldali populista párton, Matteo Salvini Ligáján és Giorgia Meloni pártján kívül senki sem akar idő előtt voksolni, még az ezen pártok által köztársasági elnöki székkel kecsegtetett Silvio Berlusconi sem. Így várhatóan Giuseppe Conte marad a kormányfő, s ennél jobb megoldás nem is képzelhető el.