Matusz Károly fotóján Várszegi Asztrik szerzetesi öltözetben széles mozdulattal átugrik egy pocsolyát. Sok ember – megítélésem szerint többségében a világiak köréből – erre talán ezt mondja: „Ez aztán egy vagány pap, belevaló szerzetes!” Mások – megkockáztatom, többnyire egyháziak – homlokráncolva így szólnak: „Nem méltó ez a mozdulat a pannonhalmi főapáthoz! Hová jutottunk?! Mi lesz a tisztség méltóságával, a püspöki tekintéllyel, az évezredes stabilitással?”
Magam egy harmadik állásponton vagyok. A „belevaló szerzetes” toposzt sekélyesnek érzem, a „nix ugribugri” figyelmeztetését pedig szomorúan tekintélyelvűnek. Asztrik főapátnak ez az ikonikus fotója számomra arról beszél, hogy igenis át lehet ugrani látható és láthatatlan falakon, meg lehet szabadulni a szekértáborok ártalmas gyakorlatától.
Főapát úr egész életét és működését ez jellemzi: a fotón látható tüneményes könnyedséggel lép át egyik világból a másikba. Ő nem hajlandó elfogadni, hogy árkok vagy éppen elválasztó falak legyenek ember és ember, nemzet és nemzet, világnézet és világnézet között.
Pileólusát kézbe fogja, hogy a nagy lendülettől le ne essen. Szinte már szökdécsel.
Asztrik atya arra ad példát, hogy nem szabad bezárkózni. Van átjárás felekezet és felekezet között. Az egyházból ki lehet menni a világba, és a világból be lehet jönni az egyházba. Lelkiség és kultúra, hit és tudomány nem zárja ki egymást. Még a politika által emelt falakon is át lehet lépni.
Mindezt a képen látható természetességgel és derűvel.
Asztrik atya a zsoltárossal mondja: „In Deo meo transiliam murum” – „Istenemmel falakat ugrok át” (Zsolt 18,30).
Most éppen a harmadik negyedszázadból ugrik át a negyedikbe. Isten éltesse, és tartsa meg őt ilyennek.
